A pécsi művész Mikulás világa

Egy igazi Mikulással beszélgettünk! Benyovszky Tamás, a Pécsi Nemzeti Színház énekkari tagja ugyanis nem csupán a színpadon játszotta el a meghatározó karaktert, hanem a való életben is szívvel-lélekkel csempész örömet a gyermekek és családok ünnepébe, immár több évtizede. A művész a piros sapkás élményeiről mesélt.

Benyovszky Tamás elmondta, a Mikulás-bőrbe bújása több mint harminc évvel ezelőtt kezdődött. Egy ismerőse a Konzum áruházban dolgozott, ahol Mikulást kerestek, aki délutánonként találkozik a gyerekekkel. Rá esett a választás és így indult a különleges kaland, az áruház második emeletén elhelyezett karszékben várta a kisebb és nagyobb csemetéket, pár hónapos kortól felsősökig.

– Mindig jöttek ragyogó szemmel érkezők, de olyanok is, akik kicsit meg voltak szeppenve a nagy vörös ruhás alaktól. Egyeseket a szüleik noszogattak, produkálják magukat, de ez a tapasztalataim szerint nem volt jó ötlet. Hagyni kell őket, a kiváncsiság általában úgyis győz, és közelebb merészkednek – emlékszik vissza a kezdetekre Benyovszky.

Előfordult, hogy egy karonülő csöppséget talpig Mikulásnak öltöztetve hoztak a helyszínre, közös fényképet készítve.

– Azt mindig szerettem, amikor kis műsorral készültek, elénekelték a Hull a pelyhes fehér hó-t, vagy szavaltak – mondja Benyovszky.

Az évek során ezzel kapcsolatban mókás emlékek is születtek.

– Egyszer egy kollégám hozta el a kisfiát, aki egy tizenkét versszakos költeményt adott elő, egyébként nagyon ügyesen. Azóta a kollégám időnként nevetve emlegeti, hogy ott bizony már láthatóan türelmesnek kellett lennem. A végén megdicsértem, szép – és hosszú! – vers  volt – meséli mosolyogva.

Az áruházi debütálást követően rövidesen családokhoz, illetve óvodákba és iskolákba is ellátogatott.

– Előfordult, hogy egy nap több helyre is mentem, délelőtt óvodákba, délután az áruházba 5-6 órára, később fotózásokhoz is kaptam felkérést – mondja Tamás, és hozzáteszi, mindig volt a zsebében ragasztó, „arra az esetre, ha leolvadna a bajszom”.

Az évek során vállalta a színházi Mikulás szerepét is, időnként Mikulás-esteket is tartottak, krampuszokkal kiegészülve.

– A színházban már megvan az utódom, Bergovecz Dávid személyében – meséli büszkén.

Tréfás vállalati ünnepségre is hívták, ahol azt kérték tőle, a dolgozókat látogassa meg, csakúgy mint a gyerekeket.

– Ez is édes volt. Persze, néhányan kicsit zokon vették az ötletet, de mások értékelték a poént és összességében jól sült el a dolog – meséli.

A legmeghatóbb pillanatokat azonban a gyerekek szerezték a művésznek

– Amikor egy kis pöttöm odajön, megölel, hogy „én úgy szeretlek téged”, az igazán kedves dolog – árulta el a piros sapkában otthonosan mozgó Benyovszky, aki a gyerekektől kapott rajzokat, csengettyűket is megőrizte.

– Sokan Télapónak szólítanak, de azoknak el szoktam mondani, valójában Mikulás a nevem, Szent Miklós püspök utódja, a Télapó csak a foglalkozáson! Régen a szocialista időkben ez nehezebb volt. Én mindig is templomba járó ember voltam, de akkoriban nemigen lehetett ilyesmiről nyilvánosan beszélni – vallja Benyovszky Tamás, akinek személyes hite és értékrendje is része a Mikulás-szerepnek.

forrás: bama.hu / Mohay Réka