Interjú Dejan Projkovszki macedón rendezővel
III. Richárd | 10. Színházi Olimpia | az Újvidéki Színház vendégjátéka a Pécsi Nemzeti Színházban
Névjegy: Dejan Projkovszki macedón rendező. 1979-ben született Bitolán. A Nemzeti Színház- és Filmművészeti Akadémián szerzett színházi rendezői diplomát és mesterképzést, „Kr. Safarov" Szófiában. Színházi rendező és színészi docensként dolgozik az ESRA Párizsi-Szkopjei-New York-i Audiovizuális Művészeti Egyetemen. Egészen fiatalon kinevezték a Macedón Nemzeti Színház művészeti vezetőjévé, igazgatójává.
Nem először rendez az Újvidéki Színházban. Mi a kötődése a magyar nyelvű társulathoz? Milyen társulatnak tartja őket?
A Novosadsko pozoriste (Újvidéki Színház) az egyik legjobb társulat, amellyel együtt dolgoztam. A színpadi kísérletek iránti nyitottság és eredeti színházi esztétika megteremtése révén a társulat egyedülállóan közelíti meg a kortárs színházi formákat.
Ön a társadalmi problémákra nagyon érzékeny rendező. Témaválasztása - a III. Richárd – érthető. Mit kíván megjeleníteni koncepciójával a macedón rendező a magyar társulattal a volt Jugoszlávia területén?
Ugyanazon kulturális és társadalmi kontextushoz tartozunk, és a volt jugoszláv állam részeként azonos kérdések foglalkoztatnak bennünket, és ugyanazokat az igényeket fogalmazzuk meg. A cél nem más, mint átadni a közös problémák lényegét, s megfogalmazni az ezek leküzdésére szolgáló megoldásokat és lehetőségeket.
Milyen fogadtatásra számít Magyarországon?
A „Harmadik Richárd” univerzális szcenikai nyelvre épül – a színpadi nyelvi megfogalmazás úgy jön létre, hogy az előadás nyelvi szintjét (a beszélt szöveget) „epikus képekben” jelenítjük meg, amelyek erős érzelmi üzeneteket közölnek. Remélem, hogy az előadást kedvező fogadtatásra talál a magyar nézőközönség körében.
Ön egy multikulturális országban született. Sok országban rendez, tanít. Mit tapasztal, mi a színház legfontosabb küldetése a forrongó 21. században?
A színház nem veszítette el elsődleges társadalmi jelentőségét, funkcióját és küldetését. Noha a technika fejlődése során a szcenikai formák különböző módon alakultak, a színház lényege ugyanaz maradt: a közvetlen élmény, amely bármilyen tér- és időbeli behatároltságon túllépve képes katarzist kiváltani a nézőből.
