Levél a jelennek

Ráhangoló

Ez az írás hosszabb lett, mint egy mai üzenetváltás. Szinte zavarba ejtően hosszú. Nem lehet átfutni két értesítés között, nem fér el egy gyors görgetésben. Olyan, mint egy levél, végig kell olvasni, hogy értelmet nyerjen. Mint amikor az ember a harmadik bekezdésnél kezdi érteni az első mondatot.

Lehetne rövidebb. Lehetne tömörebb. Lehetne három frappáns megállapítás és egy hatásos zárómondat. Csakhogy az Illatszertár nem három megállapítás. Az idő, amelyről beszél, nem fér el rövid formában. Ahogyan egy szerelmes levél sem a legelső sorában fejti ki a lényegét, ez az írás is csak akkor áll össze, ha végig megyünk rajta.

Ezért lett hosszú. Nem a bőbeszédűség miatt, hanem mert időt kér. Ugyanazt az érési időt, amelyről maga az előadás is beszél.

Levél az idő rándulásáról

Az idő ma nem múlik, csak összecsuklik. Ami egykor évek alatt formálódott, ma percek alatt lezajlik. A könyvnyomtatás és az első újság között évszázadok teltek el. A televízió és az élő közvetítés között évtizedek. Az internet és az online hírportálok között néhány év. Ma pedig három perc is elegendő ahhoz, hogy egy információ bárhová eljusson a világban. A kérdés nem az, hogy ez jó-e vagy rossz. A kérdés az, hogy közben mi történt velünk. A kommunikáció sebessége megelőzte a gondolkodás sebességét. Válaszidőben mérünk, nem tartalomban. Egy üzenet elküldése pillanat műve, a türelem pedig lassan anakronizmussá válik. A „látta” státusz fontosabb lett, mint az, hogy mit is akarunk valójában mondani. A csend gyanús lett, a várakozás pedig kényelmetlen.  Volt idő, amikor az írás gesztus volt. Amikor egy levél megfogalmazása nemcsak közlés, de önvizsgálat is volt. A papír fölé hajló embernek ideje volt mérlegelni a szavakat. A válasz késlekedése nem elutasítást jelentett, inkább az érzelmek érési idejét.

Az Illatszertár ebben az összefüggésben különös jelentést kap. A darab szerelmi levelei nem pusztán dramaturgiai eszközök, egy másféle időfelfogás hordozói is. Olyan világot mutatnak, ahol az érzelem nem azonnali reakció, inkább egy formálódó folyamat. Amikor ma ezt a történetet a Pécsi Nemzeti Színház színpadán nézzük, nem egyszerűen egy múltbeli korszakot látunk. Inkább azt vizsgálhatjuk meg, vajon a gyorsabb kommunikáció közelebb vitt-e bennünket egymáshoz, vagy csupán lerövidítette azt az időt, amelyben valóban megérthetnénk a másikat.

A kommunikáció formája nem pusztán technikai kérdés, emberi önértelmezési tér. A kommentalapú világban az identitás szerkeszthető. A mondat reakció, pozíció, jelenlét. A hangsúly azon van, hogyan látszom, hogyan hat, milyen visszhangot kelt. A beszéd gyakran kifelé irányul. A térhez alkalmazkodik, a közönséghez igazodik. A kimondás mozgékony, visszavonható, újra szerkeszthető. A mondat nem lezár, folyamatos állapotot tart fenn.

Levél a türelemről

A levél más rend szerint működik. Az írás ideje belső idő. A papír nem reagál azonnal, nem kér visszajelzést. A levélírás közben az ember kénytelen végig gondolni, mit érez, mit gondol, mit vállal. A levél a másikhoz szól, és közben az író önmagához is beszél. A mondat itt közlés és önazonosítás egyszerre. A pont a végén döntés; ezt gondolom most, ezt vállalom. Ebben az értelemben a levél világa egyszerre kitárulkozás és önfeltárás. A forma zártsága súlyt ad a tartalomnak. A kimondás visszavonhatatlansága felelősséggel jár. A csend, amely a levél elküldése és a válasz megérkezése között feszül, az érzelmek érési ideje.  E gondolati tengely mentén a szerelmeslevél és a búcsúlevél ugyanannak a műfajnak a két véglete. A szerelmeslevél a nyitás gesztusa tiszta jövőt feltételez, kapcsolódni akar, kockázatot vállal a remény érdekében. A búcsúlevél a lezárás gesztusa. Múltat összegez, döntést rögzít, elenged. Az egyik kitágítja az időt, a másik lezárja. Az egyik a vágy kiterjesztése, a másik a hiány kimondása.

Közös bennük, hogy mindkettő teljes beszéd. Nem reakció, nem félmondat, nem lebegtetett állapot. A szerelmeslevél és a búcsúlevél az a két pont, ahol az ember a másikhoz és önmagához egyaránt őszintén szól. Nem pusztán a levél tűnt el, az azt létrehozó érési idő is. Az a belső tér, ahol a gondolat még nem kimondott szó, csak formálódó érzés. Az a csend, amelyben a mondat súlyt kap, mielőtt elindulna a másik felé. A mai kommunikáció gyors. Az üzenet azonnal megérkezik, a reakció szinte reflexszerű. A várakozás feszültsége eltűnt. A „majd válaszolok” helyét átvette az „azonnal reagálok”. A kimondás ideje megelőzi a megértés idejét.

Régen a levélírás maga volt az érlelés. A mondat nemcsak közlés volt, gondolkodás. Az ember a papír fölött ülve tisztázta önmagában, mit érez. A válasz késlekedése nem sértés volt. Maga volt a lehetőség. Idő arra, hogy a másik is átgondolja saját álláspontját.

Ma a csend gyanús. A lassúság félreérthető. A késlekedés értelmezést kér. Az érzelmi folyamat felgyorsult, a döntések gyakran előbb születnek meg, mint ahogy a belső bizonyosság kialakulna. Ezért hiányzik az érési idő. Nem nosztalgia miatt, csak azért, mert az önmagunkhoz vezető út rövidebb lett. A kimondás könnyebb, a vállalás kevésbé végleges. A gondolat nem mindig ér be, mielőtt nyilvánossá válik. És talán épp ezért olyan erős még ma is a levél formája. Mert emlékeztet arra, hogy az érzéseknek idejük van. Hogy a kapcsolat nem pusztán jelenlét, inkább folyamat. Hogy a pont a mondat végén nem lezárás, sokkal inkább belső döntés.

Levél az érési időről

Az érési idő nem technikai hiány. Lelki hiány. És talán a legfontosabb kérdés nem az, hogy visszahozható-e a levél, sokkal inkább az, tudunk-e még időt adni egymásnak – és önmagunknak. Ebben az előadásban nem történik meg az, amitől gyakran tartani lehetne, nem játssza el a múltat díszletként és nem imitálja a lassúságot. Nem mímel, inkább időt ad, valódi időt, a jelenlét idejét. A monotónia koreográfiája különösen erős eszköz. A mozdulatok ismétlődése, a munkaritmus, az illatszerbolt mechanikus működése nem pusztán stiláris elem. Taszító önazonosságot teremt a mindennapjainkkal. A rutin, amelyben élünk, visszanéz ránk. A mozgás nem nosztalgikus, ismerősen fojtogató. Az Óra pozíciója a térben mindenek felett áll. Nem igényel külön hangsúlyt, jelenléte önmagában jelentés. Nem dekoráció, hatalom. A tér fölött őrködik, miközben a szereplők érzelmei lassan érnek. A néző érzékeli: az idő nem illusztráció, szervező erő. A döfés pillanatában valós időben megírt levél radikális gesztus. Nem visszatekintés, nem előre gyártott kellék. A megszületés pillanatát látjuk. A mondat nem kész, keletkezik. Ez a gesztus kibillenti a nézőt a hétköznapi tempóból. A színház nem elmesél, megteremti az érési időt, amely a mindennapokból hiányzik.

Levél a pont jelentéséről

Vidákovics Szláven rendezése tiszta és következetes értelmezés. A levelezés nem romantikus eszköz, ellenállás a gyorsulással szemben. A forma nem múltidézés, gondolkodási javaslat. A néző nem kívülről figyel egy korszakot, saját időélményével szembesül.

Ez az olvasat nem harsány, nem didaktikus. Következetesen épített tér, ahol az idő visszakapja súlyát. És ezzel együtt az érzelem is. A humor működik. Nevetünk. A helyzetkomikum, a félreértések, a karakterek túlzásai elszabadító erejűek. A néző reagál, együtt lélegzik a jelenettel. A nevetés valós, nem erőltetett. Ugyanakkor a nevetés pillanatában valami más is történik. A komikum nem pusztán felszabadít, leleplez. A jellemek nevetségessége nem felszíni túlzásból fakad, abból a belső törésből táplálkozik, amelyet hordoznak. A humor forrása a beszűkült lehetőség.

Levél az illatok közül

Hammerschmidt görcsös ragaszkodása a rendhez, az alkalmazottak bizonytalansága, a szerelmi félreértések mind abból a térből fakadnak, ahol az érzelmek nem találnak szabad utat. A komikum abból születik, hogy a szereplők mást akarnak, mint amit élni tudnak. A vágy és a valóság közötti rés nevettet. A nevetés itt nem könnyed, inkább keserű íze van. A néző lassan ráismer saját működésére, a halogatásra, a félrebeszélésre, a megfelelési kényszer finom csapdáira. A humor a fel nem vállalt döntésekből sarjad, a kimondatlan mondatokból él, és abból a pillanatból, amikor a jövő tágassága észrevétlenül beszűkül körülöttünk.

Ezért válik a komikum itt lélektani erővé. Nem a helyzet abszurditása nevettet, az emberi esendőség csal mosolyt arcunkra. A jellem ott válik komikussá, ahol nem tud kitágulni. Ahol a saját korlátai közé szorul. Ebben az értelemben a nevetés nem eltávolít, sokkal közelebb húz. A néző nem kívülről szemléli a figurákat, hanem felismeri bennük a saját időveszteségét, saját el nem döntött pillanatait. A humor így nem feloldás, inkább felismerés. És talán éppen ezért működik ennyire erősen, mert a komikum mögött ott húzódik a kérdés, hogy mi történik akkor, amikor a jövő nem nyílik meg, csak ismétli a jelent.

A színészi játék tiszta és fegyelmezett. Nem rájátszik a komikumra, nem gyorsít rá a poénokra, nem igyekszik könnyíteni a jeleneteken. A figurák az idő súlyában léteznek. A mondatoknak terük van, a csendeknek tartása. A játék nem dekoratív, inkább gondolkodó természetű. A színpadon nemcsak történet zajlik, egy sajátos állapot is megszületik.

Ebben a közegben különösen erős Laklóth Aladár jelenléte. Hammerschmidt figuráját nem pusztán karakterként formálja meg, időrétegként mutatja meg. A szerepben ott van az elfogyás. A rendhez való ragaszkodás mögött érzékelhető a bizonytalanság, a pozíció megingása, az a finom repedés, amely a hatalom felszíne alatt húzódik.

Laklóth Aladár játéka ellenpontot teremt a kibontakozó lehetőségek világában. Amíg a fiatalabb figurákban ott vibrál a még megnyíló jövő, addig Hammerschmidt alakja a beszűkülés állapota. Nem tragikus túlzással, nem látványos gesztusokkal él, játékát visszafogott, pontos jelenlét jellemzi. A komikum nála nem harsány, inkább önleleplező.

Ez az ellenpont teszi érzékelhetővé az előadás egyik legfontosabb feszültségét: a megőrzés és a változás közti teret. Laklóth alakítása nem a múltat védi, tisztán megmutatja annak fáradását. Ettől válik a figura egyszerre nevetségessé és esendővé.  A színészi munka egészében érződik az a tudatosság, amelyben a karakter nem önmagáért létezik, az idő dramaturgiájában fut. A jelenetek nem elsietettek, nem túljátszottak. Megtörténnek. És ebben a megtörténésben az idő nem háttér, alakító erő.

Hammerschmidt fáradása túlmutat az egyéni karakteren. Nem csupán egy megöregedő, pozícióját féltő üzlettulajdonost látunk, inkább egy világ kifáradását. A polgári rend, amely szabályokra, hierarchiára és kiszámítható erkölcsi keretekre épült, ebben az alakban ölt testet.

Ez a fáradás szimbolikus. A polgári világ nem hirtelen tűnik el, lassan veszít az erejéből. A szabályok még működnek, a forma még áll, a struktúra még érvényesnek látszik, a belső hit azonban már megrendült. A jövő nem a rend változatlan tovább élése, inkább annak átalakulása.

Levél a polgári világ búcsújára

Közben tisztán dübörög a jövő a fiatalokkal.

Ez adja az előadás egyik legerősebb dinamikáját. Hammerschmidt fáradása nem magányos jelenség, mert mellette ott vibrál egy másik energia. A fiatalok, bennük nincs még elfogyás, nincs kapaszkodás a rend utolsó maradványaiba. Bennük mozgás van. A testhasználatuk gyorsabb, a reakcióik közvetlenebbek, a tekintetük előre néz. A jövő nem elméleti lehetőség, bennük lüktető állapot. Amíg Hammerschmidt a megtartás figurája, addig ők a kibontakozásé. Amíg az idő nála súlyként nehezedik, náluk lendületként működik. Ez a kettősség ad valódi történelmi réteget az előadásnak. Nem deklarált korszakváltás történik, inkább érzékelhető eltolódás. A polgári világ struktúrája még áll, a fiatalok jelenléte már más ritmust hoz a térbe. A jövő nem harsány forradalom, egyre erősebb pulzus.

A humor itt is kettős természetű. A fiatalok esetlensége, túlcsorduló érzelmei nevettetnek, mégis bennük rejlik a megnyílás lehetősége. Ők azok, akik képesek dönteni, kockáztatni, levelet írni és kimondani. Náluk a jövő nem hiány, esély.

Az előadás egyik legfontosabb tengelye Hammerschmidt és Asztalos viszonya, amelyhez szervesen kapcsolódik Balázs kisasszony alakja is. Hammerschmidt fáradása a polgári világ elfogyását jelzi, azt a lassú repedést, amely a rend felszíne alatt húzódik. Ezzel szemben Asztalos figurájában az ellenpont és a változás világa sűrűsödik. A tiszta indulású alak, aki a helyzetek sodrában mégis tisztátalanná válik, s ez a folyamat épp az esetlenségében, túlkompenzált gesztusaiban válik láthatóvá. Ha ő nincs, Hammerschmidt változása sem kap valódi tétet, mert a mozdulat csak akkor érzékelhető, ha van mihez képest elmozdulni.

Balaskó Bence fiatal színészként meglepően érett eszköztárral teremti meg ezt az ellenpontot, fegyelmezett jelenléttel és pontos arányérzékkel. Ebben a feszültségmezőben jelenik meg Balázs kisasszony alakja is. Bayer Fruzsina a szerelem útját járja végig, játéka a lágy érzékenység és az erős, belső tartás között ingázik, finoman jelezve, hogy az érzelem döntés és vállalás. Az ő jelenléte ad érzelmi irányt annak a változásnak, amely a férfialakok között zajlik. Így a három figura együtt rajzolja ki azt az ívet, amelyben a polgári világ elmúlása és a jövő bizonytalan, mégis reményteli kibontakozása egyszerre válik érzékelhetővé.

Így válik az előadás időbeli feszültsége valóban érzékelhetővé. Egy kifáradó rend és egy kibontakozó lehetőség találkozik ugyanabban a térben. Nem egymás ellen, egymás mellett léteznek. A néző ebben a metszetben érzi meg, hogy az elmúlás és a kezdet egyszerre van jelen.

A fiatalok jövője így nem vakmerő előretörés, inkább kibontakozás egy még álló, már repedező keretben. A jelenetekben érzékelhető az a halk figyelem, amellyel a régi világ nézi az újat. Nem akarja elengedni, és már teljesen visszatartani sem képes. Ez a kettősség ad érzelmi mélységet a komikumnak is. A nevetés mögött ott van az aggodalom, a gondoskodás, a bizonytalanság. A jövő nem fenyegetésként jelenik meg, esélyként, amelyet még óvni kell. Az elmúlás nem dühös, szelíd.

Levél a színpadon születő kapcsolatról

Götz Attila Sipos úrként pontos és fegyelmezett játékkal formálja meg azt a figurát, aki a változás sodrában már az életét félti, s a bűn közelébe sodródva, szinte az egyetlen szórakozásába kapaszkodva játssza tovább a saját bizonytalan létét.

A két jellemfigura– Árpád és Jancsi – külön ívet rajzol az előadásban, amely egyszerre nevettet és szorít. Bera Márk Árpádja és Stenczer Béla Jancsija saját, tragikus kört hordoz. Minden pillanatuk él. Nem típusokat formálnak, lüktető, kiszolgáltatott figurákat építenek. A jellemkomikum belső feszültségből fakad. A néző érzi, hogy bármelyik mondatuk, bármelyik gesztusuk azonnali nevetést robbanthat ki. Ez a folyamatos készenlét teszi izgalmassá jelenlétüket. A humor karakterből születik. A túlzás, a hirtelen reakció, a pillanatnyi indulat mögött ott húzódik az esendőség.

Takaró Kristóf figurája hitelesen bukik el. A folyamat nem látványos, inkább fokozatos. A döntései következményekkel járnak, és ezeket végig is viszi. A néző érzi, hogy a bukás nem külső kényszer, hanem saját választásainak eredménye.

Ez az elbukás mégsem öncélú. A történetben szükség van rá ahhoz, hogy a változás valódi súlyt kapjon. Valaminek meg kell inognia, hogy helyet adjon egy tisztább rendnek. A figura megtörése így nem túlzó dráma, hanem egyszerű, következetes végigvitt ív.

Ez a kettősség adja meg a figurák tragikus felhangját. A komikum náluk védekezési forma. A nevetés lehetősége állandóan jelen van, mögötte vibrál a kiszolgáltatottság. A néző rajtuk keresztül saját bizonytalanságát ismeri fel.

A színpadon valódi társulat áll, és ez több puszta jelenlétnél. Egymásra figyelő, élő kapcsolat. Érezhető az a szeretet és bizalom, amelyben mindenki megtalálta a helyét, és a saját szerepében tisztán, fegyelmezetten, mégis szabadon tud érvényesülni. A közös játék ereje adja az előadás egyik legszebb tartását.

Minden színész más minőséget hoz a térbe. Nincs egyneműség, nincs összeolvadó hang. Mindenki saját ritmussal, saját hangsúllyal, saját belső hőfokkal van jelen. Ez a sokféleség nem széthúz, hanem gazdagít. A különböző alkatok és játékstílusok egymás mellett élve adják ki az előadás szövetét.

A karakterek pontosan formáltak, arányérzékkel felépítettek, mintha mindegyikük mögött külön élet húzódna. Nem funkciók a történetben, hanem önálló létezők. A korábban említett kettősség – a komikum és a fájdalom, a rend és a repedés egyidejűsége – nemcsak a szövegben van jelen, a színészek játékában is működik, finoman és következetesen. Ettől válik a társulat nem egyszerű szereplői közösséggé, hanem élő, egymásra hangolt organizmussá.

Ebben az előadásban a generációk nem egymás ellen állnak. Inkább egymás mellett léteznek, különböző időérzékeléssel. A fáradás és a kibontakozás, a megtartás és az elengedés egyszerre van jelen. És éppen ez a féltő szeretet adja az átmenet méltóságát. Ha létezik mű, amely közel száz év után is képes dimenziót nyitni múlt és jelen között, akkor az nem pusztán jól megírt darab. Az élő szerkezet. Olyan forma, amelyben az emberi idő nem avul el. Az Illatszertár ilyen. Nem azért, mert korhű, és nem azért, mert ügyesen rekonstruálható. Azért, mert a benne felvetett kérdés ma is érvényes: tudunk-e időt adni az érzéseinknek.

Levél postafordultával

Egy száz évvel ezelőtti történet ma akkor válik élővé, ha nem a díszletet őrzi meg, az emberi állapotot tartja mozgásban. Itt ez történik. A múlt nem múzeum, hanem tükör. A jelen nem felsőbbrendű, csak gyorsabb. És a gyorsaság nem feltétlenül jelent mélységet. Az előadás nem bizonyít, nem állít fel tézist. Teret ad. A generációk egymás mellett létezése, a rend repedése, a kibontakozó jövő pulzusa mind azt jelzik, hogy az idő nem lineáris. Réteges. A kifáradás és a kezdet egyszerre van jelen bennünk is. Talán ez az igazi tét. Nem az, hogy visszahozható-e a levél. Nem az, hogy lassítható-e a világ. Inkább az, hogy képesek vagyunk-e észrevenni, amikor egy mondat még érésben van. Ha egy közel százéves mű ma is kérdez, az nem a múlt ereje. Az emberi idő állandósága. És ha egy este erejéig ezt megérezzük, akkor a színház nem elmesélt valamit, hanem megnyitott egy dimenziót közöttünk.

Alapi Tóth Zoltán