Árgyélus királyfi – Beszámoló

Az első sorban ült egy gyerek. Nem tudom, hány éves lehetett, talán hat, talán nyolc. Egy idő után a kezére hajtotta a fejét, és úgy nézte a színpadot. Nem mocorgott, nem unatkozott, nem kereste azt, ami máshol, egy képernyőn történik, egyszerűen csak figyelt. Miközben előttünk kibontakozott Árgyélus királyfi története, azon gondolkodtam, hogy talán valahol itt kezdődik minden. Talán egy ilyen estén dől el, hogy egy gyerek számára a színház kötelező iskolai program marad-e, vagy olyan hellyé válik, ahová később magától is vissza akar térni.

A Pécsi Nemzeti Színház Árgyélus királyfija pedig mindent megtesz azért, hogy legyen miért visszatérni. Ha egyetlen szóval kellene leírnom az előadást, a monumentalitás lenne az.

A kétfelvonásos daljáték már önmagában is nagy apparátust mozgat meg. Az előadásban a Pécsi Szimfonietta, a Pécsi Nemzeti Színház kibővített énekkara és három pécsi iskola gyermekkórusa is közreműködik. A színpadon pedig ennek megfelelő méretű világ születik. Monumentális a látvány, a zene, a díszlet, a jelmez és maga az egész színpadi megszólalás.

Nina Kleflin rendezése komolyan veszi a mesét. Komolyan veszi a tündéreket, a boszorkányokat, az aranyalmákat, Pomedória és Zordánia világát, és legfőképpen komolyan veszi azt a nézőt, aki hajlandó belépni ebbe a világba, legyen hatéves vagy hatvan. Gyerekelőadást készíteni nem jelentheti azt, hogy kevesebbel is beérjük. Sőt. A gyerek az egyik legőszintébb néző. Ha elveszítjük a figyelmét, azt pontosan látni fogjuk rajta. Kleflin rendezése viszont újabb és újabb képekkel, mozgással és humorral tartja életben ezt a figyelmet, miközben nem mond le arról sem, hogy valódi mese maradjon.

Ebben óriási szerepe van Horesnyi Balázs díszletének. Pomedória és Zordánia nem egyszerű háttérként jelenik meg, hanem önálló színpadi univerzummá válik. Ehhez társul Vanja Ciraj jelmezvilága, amely talán az egyik leglátványosabb eleme az egész produkciónak. Színek, formák, karakterek sokasága tölti meg a színpadot, mégsem érezzük azt, hogy a jelmezek pusztán a látvány kedvéért születtek volna. Segítenek megteremteni és azonnal felismerhetővé tenni azokat a világokat, amelyek között Árgyélus útja vezet.

Mindezt Tomislav Maglečić világítástervezése fogja össze. Egy ekkora díszlet- és jelmezvilág önmagában még nem feltétlenül válik varázslattá. A fény azonban képes pillanatok alatt megváltoztatni ugyanazt a teret, hangsúlyokat teremteni, elrejteni vagy éppen megmutatni valamit. Az Árgyélus királyfiban a világítás nem egyszerű technikai háttér, része annak a vizuális történetmesélésnek, amelynek köszönhetően Pomedória és Zordánia valóban két külön világgá válhat.

Vincze Balázs koreográfiája ugyancsak fontos alkotóeleme ennek a nagy egésznek.  És persze ott van Tóth Péter zenéje. Az Árgyélus királyfi zenei világa különböző stílusokból építkezik, miközben végig megőrzi a mese hangulatát. A zene nem kísérője a történetnek, hanem annak egyik fő mesélője. Kocsár Balázs és Bókai Zoltán vezényletével, a Pécsi Szimfonietta közreműködésével az élő zenekar jelenléte pedig megadja azt a pluszt, amit semmilyen felvétel nem tudna helyettesíteni. Azt az érzést, hogy ami történik, az valóban ott és akkor születik meg.

Talán éppen ezért működik ennyire jól ez az előadás egy olyan korban, amikor egy színházi produkciónak bizonyos értelemben versenyeznie kell mindazzal, ami néhány másodperc alatt képes újabb és újabb ingert adni. A telefonnal, a videókkal, a játékokkal. Az online tér végtelenül gyorsan változó képeivel. Ehhez képest a színház arra kéri a gyermeket, ülj le, figyelj, maradj itt, és engedd, hogy elmeséljek neked egy történetet. Ez ma talán nagyobb kérés, mint valaha.

Az Árgyélus királyfi azonban nem úgy próbál megfelelni ennek a kihívásnak, hogy kétségbeesetten utánozni kezdi azt a világot, amellyel versenyeznie kell. Sokkal inkább megmutatja, mire képes a színház, ha valóban használni kezdi a saját eszközeit. Az élő zenét, a fényeket, a díszletet, a jelmezt, a mozgást, az éneket, és mindenekelőtt az élő embert a színpadon.

A látvány azonban mit sem érne, ha nem lennének benne olyan szereplők, akik életre keltik nekünk ezt a világot. Árgyélus történetének működéséhez ugyanis hinnünk kell bennük. Hinnünk kell abban, hogy érdemes útnak indulni valakiért, hogy vannak próbák, amelyeket végig kell járni, hogy a szerelemért lehet és érdemes küzdeni. És hogy a mesék egyszerűnek tűnő igazságai talán mégsem annyira egyszerűek.

A jó gyerekelőadások egyik különös tulajdonsága, hogy valójában nem csak a gyerekekhez beszélnek. A felnőtt mást hall meg ugyanabból a mondatból. Máshol nevet, máshol érzi ismerősnek a történetet, és egészen mást jelent számára az út, a kitartás vagy éppen a hazatalálás. Ettől lesz egy családi előadás valóban közös élmény. Nem arról van szó, hogy a felnőttek elkísérik a gyerekeket a színházba, hanem arról, hogy néhány órára ugyanannak a történetnek lesznek a nézői.

Előadás közben időről időre az első sor felé néztem. Arra a gyerekre, aki a kezére hajtott fejjel figyelte a színpadot. Nem tudom, mire fog emlékezni az előadásból egy hét múlva. Lehet, hogy valamelyik dalra. Talán egy jelmezre, egy vicces pillanatra, egy szereplőre. Vagy csak arra az érzésre, hogy ott ült a nézőtéren, kialudtak a fények, és egyszer csak kinyílt előtte egy másik világ. De talán nem is kell ennél több. Mert ha ebből az estéből hazavisz valamit, ha legközelebb örömmel hallja azt, hogy színházba mennek, ha megszereti az énekes-zenés előadásokat, majd egyszer ő maga választ egy darabot ahelyett, hogy még egy estét az online térben töltene, akkor ennek az előadásnak már volt értelme. Ha minden este csak egyetlen ilyen gyerek ül valahol a nézőtéren, akit sikerül megszólítani, akkor már történt valami fontos.

Lehet beszélni nézőszámokról, telt házas előadásokról, látványról, rendezésről, zenéről és színészi teljesítményekről. Ezek mind fontosak is. De egy gyerek számára az első igazán meghatározó színházi élmény ennél sokkal többet jelenthet. Lehet egy kezdőpont. Annak a kezdőpontja, hogy megtanuljon történetekre figyelni. Hogy megtapasztalja, nem minden történethez kell képernyő. Vannak történetek, amelyekhez emberek kellenek, akik ott, előtte, abban a pillanatban teremtenek meg egy egész világot.

A Pécsi Nemzeti Színház Árgyélus királyfija pedig ilyen világot teremt. Nagyot, látványosat, zenével és mesével telit. Monumentálisat. De az este végére mégsem a méretei miatt marad igazán emlékezetes, hanem valami sokkal kisebb miatt. Egy gyerek miatt az első sorban, aki a kezére hajtotta a fejét, és nem tudta levenni a szemét a színpadról.

Talán ennél szebb kritikát nem is kaphat egy előadás.