A sevillai borbély

Közreműködik a Pannon Filharmonikusok és a Pécsi Nemzeti Színház Énekkara.

RENDEZŐI ELŐSZÓ

Rossini «Sevillai borbélyának» rendezésére mint kihívásra tekintek, de egyúttal izgatott és ihletett is vagyok, hiszen egy számomra örömteli és régóta várt talákozásnak nézek elébe.

Nagy megtiszteltetés a Pécsi Nemzeti Színház operatagozatába érkezni – örülök a magyar kollégákkal folytatott újabb művészeti együttműködésnek, különösképpen azért, mert egy ennyire széles körben ismert mű kapcsán valósul meg, mely talán minden idők legtöbbet játszott operája, de mindenképp valaha írt legszebb vígoperája!

Szinte hihetetlen belegondolni is abba, hogy Gioachino Rossini ezt a remekművet huszonnégy évesen, csupán  három hét leforgása alatt írta meg.

Keletkezése óta e műről legendák keringenek, melyek bemutatójának Pasiello híveinek füttyszavától kísért bukásáról szólnak, akik az idősebb, korábban azonos irodalmi alapon operát író zeneszerző nevében tiltakoztak. Azonban ez nem minden: miközben az első felvonás  szerenádjelenetére készült, a tenor gitárhúrja elszakadt, a basszus orra bukott és nem tudta elállítani a vérzést, a színpadon pedig e pillanatban fekete macska szaladt át! Mindez annyira rossznak tűnt, hogy Rossini az első ismétlés idjén beteget jelentett, és otthon maradt, de elragadtatott barátai meghozták a hírt, hogy az előadást a közönség hatalmas ovációja kísérte, és szenzációs sikert aratott. Azóta az «Almaviva, avagy a hiábavaló elővigyázat» (ahogyan művét a szerző eredetileg nevezte) minden elővigyázatosságot elvetve elindult a világ operaszínpadait meghódító útjára.

Egy ilyen kiváló mű elé állni mindenképpen kihívást, felelősséget és ihletet jelent. Rendezőként, számos zeneszínházi és még több vígjáték előadással a hátam mögött újra felteszem magamnak a kérdést: mit kell a mai közönségnek különös figyelemmel felkínálni e mű ragyogó erényei közül?

Természetesen itt van a kíváló librettó, amit 1816-ban a sokoldalúan képzett olasz Cesare Sterbini írt Pierre Augustina Caron de Beaumarchais 1773-ban keletkezett nagyszerű «Sevillai borbély» című vígjátéka alapján. Annak ellenére, hogy az eredeti Beaumarchais mű sokkal kifejezettebb társadalmi éllel rendelkezik (ami még inkább jellemző másik vígjátékára, a «Figaro házaságára», mely a híres Mozart opera alapjául szolgált) Sterbini megtartotta a történet humoros fordulatait és kiemelte a gyengéd és kedves történetszövést, különösképp a kaotikus tömegjelenetek komikumát. Azonban e vígopera jellemei korántsem sekélyesek vagy egydimenziósak, sőt, lélektani értelemben kivételesen érdekesen lettek megalkotva.

Bár már több, mint 200 éves, bonyodalmas helyzetei és azonosítható jellemei miatt a történet ma is közönséget szórakoztató, ami azt bizonyítja, hogy vágyaikban és gyengeségeikben az emberek egyáltalán nem változtak.

Különösen lenyűgöző Rossini zeneszerzői zsenialitása: a történetet úgy komponálta meg, hogy a zene ragyogóan közvetíti az író szándékát és ahhoz azt a bizonyos különleges isteni szikrát is hozzáadja.

Az opera több része is megmagyarázza, miért is hívják Rossinit a crescendo mesterének. Például, lehetetlen nem csodálni ahogyan az első felvonásban, a don Basilio rágalmáról szóló, mesterien megírt áriában a zene a szereplő gondolatát és szándékát követi, élő arcképet festve róla, és leírva a helyzet légkörét.

A Sevillai borbélyt cselekménybe erősen illeszkedő, erőteljes komikumot teremtő, szenzációs zenei megoldásai miatt opera di bravura-ra is nevezték. A szereplők élőek, gondolkodásuk, kétségeik, vágyaik és változékonyságuk egymást követik a mesterien megírt helyzetekben. A zene és a történet kivételes szinergiát alkot, amihez hozzájárul a dallamosság és a fantasztikus ritmus, melyek a mű keletkezésének idejében innovatív megoldást jelentettek.

Különösen ösztönző az a mód, ahogyan a zeneszerző a zenekart kezeli, nem csak a kiváló nyitányban vagy a vihar jelentben, hanem leginkább a szereplők lélektani nyomon kísérésében.

Mindezek miatt rendezői feladatom egyszerre egyszerű és nagyon nehéz: hűnek kell maradnom a műhöz és eközben meg kell találnom annak modernségét is.

Drámarendezőként támaszkodni fogok a komikus helyzetek iránti érzékemre, a humorra és gegekre, mivel ez a zenei történet bőségesen kínál humort és szórakozást. Operarendezőként pedig arra fogok törekedni, hogy e ragyogó szereplők megalkotása során az énekesek közvetítsék a nagy Rossini dallamosságát, szépségét és zsenialitását, de ezt oly módon tegyék, ahogyan a szerzőt ma halljuk. Könnyed, felszabadult, szórakoztató, találékony, szerelmes és játékos módon.

Ugyanis, a vígopera minden szereplője a szerelem és a szeretet áldozata: a másik iránti szerelemé, vagy a pénz, hatalom és intrikák iránti „szereteté“. A sármos Figaro, aki önmagának tetszelgő módon magát a teljes városban megkerülhetetlen tényezőnek állítja be, belépő áriájában arra panaszkodik, hogy mindenkinek szüksége van rá, mindenki valamit szeretne tőle, az emberek buta szükségleteik miatt húzzák-vonják, de valójában élvezi a komikus helyzeteket és a szerelmi bonyodalmakat megteremtő ügyes rendező szerepét, örül annak, hogy éppen nélküle nem lehet meglenni, és minden bonyodalmat elvezet annak szerencsés befejezéséig.

Remélem, én is el tudok majd játszani e komikus történet szálaival, ahogyan azt a bravúros Figaro teszi e kiváló történet cselekményével. Egy szórakoztató előadást szeretnék rendezni, de eközben hűséges kívánok maradni a nagy Gioachino Rossini zeneszerzői géniuszához.

E zeneművel barátkozva minden nap egyre jobban kapcsolódok ehhez a fantasztikus zenszerzőhöz. A titok egy része talán abban van, hogy a nagy maestro állítólag nagy élet iránti szenvedéllyel teli ember is volt. Nagy ínyenc hírében állt, szeretett főzni, lakása pedig az akkori értelmiség és művész elit gyülekezőhelye volt.

Gyakran idézik egy szerelemről és főzésről szóló kijelentését:  «Enni, szeretni, énekelni és ételt emészteni – ezek annak a vígoperának a legfontosabb elemei, amit életnek hívnak.  És mindez múlandó, mint a pezsgőbuborék.»

Szerencsére, a művészet és a Sevillai borbély jeleneteiben visszhangzó tökéletes zene múlhatatlanok.

Nina Kleflin, rendező