Szerelem a pult mögött - Valentin-napi premier a Pécsi Nemzeti Színház színpadán.
Lelkes Viktória színikritikája
Van abban valami sorsszerű, amikor egy darab a szerelemről mesél és éppen Valentin-napon mutatják be. Az Illatszertár premierje a lehető legjobb időzítéssel érkezett, február 14-én, amikor a világ amúgy is a kimondott és kimondatlan érzelmek körül forog. Ezen a napon könnyű lenne romantikus túlzásokba esni. Az előadás szerencsére nem ezt teszi. Inkább azt mutatja meg, mennyire hétköznapi tud lenni a szerelem. Mennyi félreértés, és mennyi büszkeség állhat az útjában.
A történet
Az Illatszertár első pillantásra egyszerű történetet tár elénk. Egy budapesti illatszerüzlet hétköznapjaiba enged betekintést, ahol a munkatársak között finom rivalizálások és gondosan elrejtett érzelmek szövik át a mindennapokat. A pult mögött udvarias gesztusok és kimért mondatok váltják egymást, miközben a felszín alatt sértett büszkeség és ki nem mondott vágyak feszülnek egymásnak. A történet középpontjában két ember áll, akik nap mint nap egymás közvetlen közelében dolgoznak, mégis újra és újra elbeszélnek egymás mellett. Kapcsolatukat a folyamatos félreértések sora határozza meg. Amit azonban egyikük sem sejt, hogy amikor leszáll az este, és a bolt ajtaja bezárul, egymásnak írnak leveleket. Szenvedélyesen, őszintén, minden álarcot levetve. Ismeretlenül vallanak arról, amit nappal nem mernek kimondani. Ez a kettősség adja a darab legnagyobb erejét. A színpadon látjuk az elutasítást, a sértett büszkeséget, a félreértett gesztusokat, miközben tudjuk, hogy a háttérben ott dobog a valódi, tiszta érzelem. A humor és a feszültség ebből az ellentmondásból születik. Felismerjük-e egymást akkor is, ha már nincs mögöttünk papír és tinta?
Díszlet, amely beszippant
A színház ismét csodálatosan megépített díszlettel bizonyítja igényességét. Horesnyi Balázs munkája aprólékosan kidolgozott enteriőrt tár elénk. A polcokon sorakozó dobozok és üvegek, a gondosan elrendezett pult mind egy letűnt polgári világot idéznek. Mégis, ami igazán működik, az a tér zártsága. Az a furcsa, levegőtlen közelség, amelyben ezek az emberek kénytelenek együtt létezni.
Humor helyzetből, nem hangerőből
Az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy nem harsány poénokkal dolgozik. A humor a karakterekből fakad, abból, ahogyan egymáshoz viszonyulnak. Egy félreértett levél, egy sértett pillantás, egy túlgondolt mondat és máris megszületik az a finom, ismerős nevetés, amelyben saját ügyetlenségeinkre ismerünk rá. A komikum itt az emberi esendőség természetes velejárója. És talán éppen ettől válik igazivá.
Színészi jelenlét
A Vidákovics Szláven rendezte előadás nem akar mai lenni mindenáron. Inkább hagyja működni László Miklós szövegét, és hagyja, hogy a feszültség a színészek között épüljön fel. Nem a nagy gesztusok dominálnak, hanem az apró, pontosan elhelyezett hangsúlyok. A főszereplők közötti dinamika finoman építkezik. Az egymás mellett dolgozó, mégis egymás valódi arcát nem ismerő emberek története érzékenyen bontakozik ki előttünk. Laklóth Aladár Hammerschmidt Miklósként pontos arányérzékkel formálja meg a kissé mogorva, mégis esendő üzlettulajdonost. Minden száraz megjegyzése mögött ott sejlik a bizonytalanság és a féltés. A valódi drámai ív azonban Balaskó Bence és Bayer Fruzsina kettősében sűrűsödik össze. Kettejük között tapintható a feszültség, civódásaik mögött végig ott húzódik valami kimondatlan, ami minden találkozásukat tétre menővé teszi. A könnyed pillanatokban Bera Márk energikusan és kiváló ritmusérzékkel viszi a helyzetkomédiát. Pontosan érezve, hol kell megtolni egy szituációt, hogy abból valódi komikum szülessen.
Különös élmény volt ülni a nézőtéren, és azt figyelni, hogyan küzdenek az emberek a saját érzéseikkel, főleg egy ennyire különleges napra időzített premier körül. Miközben a külvilág ilyenkor a rózsákról és csokoládékról szól, a színpadon azt láttuk, mennyire nehéz és egyszerre törékeny dolog kimondani: fontos vagy nekem. Az Illatszertár több kérdést hagy maga után, mint amennyit megválaszol. Vajon hány alkalmat szalasztunk el pusztán büszkeségből? Hány érzést rejtünk el, mert félünk a visszautasítástól? És vajon felismerjük-e a másikat akkor, amikor végre szemben áll velünk? A nyitva hagyott befejezés sem kínál kapaszkodót. Nem zárja le határozottan a történetet, mintha szándékosan nem akarná kimondani az utolsó szót. Az előadás nem ér véget a tapsrenddel. Tovább él a gondolatainkban, és még jóval később is beszélgetések tárgya marad. Egyszerűen megmutatja, milyen nehéz néha kimondani egy mondatot időben. És ez bőven elég.