Stenczer Béla – Egy pécsi színész, akit csak szeretni lehet

Stenczer Béla pályája a pécsi színházi élet egyik legsokszínűbb és legkitartóbb művészi ívét rajzolja ki, amelyben a klasszikus és kortárs szerepek egyaránt meghatározó helyet kaptak. Művészi munkásságát nemcsak a jelentős főszerepek és karakteralakítások, hanem a folyamatos jelenlét és a társulati életben betöltött szerep is kiemeli.
Számos emlékezetes előadásban bizonyította, hogy a komikus, tragikomikus és drámai karakterek egyaránt hitelesen állnak neki. Alakításait a szakmai sajtó és a közönség is következetesen elismerte, ami hosszú távon is meghatározta pécsi színházi megítélését. Életműve így egy olyan színészi pályaképet rajzol ki, amely szorosan összefonódik a Pécsi Nemzeti Színház több évtizedes történetével.

Dr. Vargha Dezső ny. főlevéltáros írása

Stenczer Béla (Pécs, 1952. május 10.) Szendrő József- (2017), Gobbi Hilda- (2022), Pro Civitate- (2023) díjas színművész, a Pécsi Nemzeti Színház Örökös Tagja (2014) fordulatos életutat tudhat maga mögött, én pedig több évtizede ismerem, de sem erről, sem a Lengyel György akkori igazgató általi, 1990-es Pécsi Nemzeti Színház-beli szerződtetése előtti időkről, sem a színházon belüli, sem a POSZT-beli vezetői, szervezői tevékenységéről, sem a színházon kívüli tevékenységéről – holott eredeti terveim között mind szerepelt – nem tudok most írni azon egyszerű oknál fogva, mert akkor kisregényt kellett volna írnom…

Nézzük tehát azon fontos előadásai, szerepei leírásának sorából azokat időrendbe szedve, amelyek szerintem jól jellemzik pályáját. Sajnos, így is sokat ki kellet hagynom a terjedelem miatt, de így is biztos: áttekintő képet kapnak egy sok irányú színészi pálya több évtizedes állomásaiból…       

Az első évek szerepeiből feltétlenül meg kell említenem a kortárs francia szerző, Jean-Daniel Magnin: „Húsdarab, avagy a tékozló fiú visszatérése” című színjátékot, amelyet Xantus János „szállított” a színháznak: ő fordította-rendezte, és hazai bemutatónak számított. Az „Új Dunántúli Napló” 1993. december 2.-iki számában, Cseri László interjújából tudjuk, hogy a bemutatót el kellett halasztani, ugyanis a színházi süllyesztő – amelynek fontos szerepet szántak az előadásban – tönkrement, így a díszletek elkészítése is csúszott, és a próbák során 10 napot vesztettek.   Xantus János így beszélt a műről: „…darab az életünkről szól, egy családról, amelyben minden érzelmi viszony, feszültség, szeretet és utálat megtalálható…”

Magát az előadás kritikáját a lap 1993. december 11.-i számában olvashattuk, szintén Cseri Lászlótól, „A pukkancsok csúcsa” címmel, „Darab jegyzet a Húsdarabról” alcímmel. Ő az Öreget, azaz az apát játszotta. Mindegyik szereplő egyaránt kiemelkedő teljesítményt nyújtott – írta Cseri László…

A Jerry Bock-Sheldon Harnik-Joseph Stein: „Hegedűs a háztetőn” alkotta musical 1997. október 17.-i bemutatója, főszerepe azért fontos Stenczer Béla „pécsi színészi életében,” mert Lengyel György akkori igazgató 1990-es szerződtetése után most lett egy jelentős előadás „személyére is szabva,” rábízva – az előző egyetemi színpadi sikere nyomán, hála Márta István rendező bizalmának. Mert ne felejtsük: ezt a sikerdarabot szerte a világban nemcsak nagy sikerrel játszották/játsszák, hanem korszakalkotó színészegyéniségek tündököltek/tündökölnek benne, és ez így van hazai viszonylatban is.

Ezt hangsúlyozta Hodnik Ildikó Gy. az „Új Dunántúli Napló” 1997. október 25.-i számának 10. oldalán megjelent, „Egy nép örökké számkivetve” című kritikájában is, amikor ezt írta alakításáról: „…Stenczer Béla reb Tevje szerepében bölcs és visszafogott. Elhisszük róla, hogy közösségének vezető alakja, akit élettapasztalat és megértés segít abban, hogy változtasson hagyománytiszteletén, szerettei kedvéért…”

Arról igazán nem ő tehet, hogy ez az előadás „Omló díszletek” címmel 1997. november 30.-án ismét az előbbi sajtótermékbe szintén bekerült. Az történt ugyanis, hogy az egyik előadás közben a forgószínpadon az egyik hátsó díszlet leomlott. Szerencsére nem történt baj, az előadás ment tovább. A cikkben Müller Andrea fotója alá pedig a következő szöveg került: „Az előadás zavartalanul folytatódott, a díszlet fölborulását a közönség nem érzékelte, mert a pécsi színészek és műszakiak rutinosan megoldották a problémát…”

Georges Feydeau: „Osztrigás Mici” c. bohózat bemutatóját 2000. április 7.-én tartotta a színház Csiszár Imre rendezésében, a kecskeméti vendégművész, Kiss Jenő, majd N. Szabó Sándor, illetve Fábián Anita főszereplésével. Hodnik Ildikó Gy. az „Új Dunántúli Napló” – ban így jellemezte alakítását: „Stenczer Béla (Montgicourt) ügyesen egyensúlyozott a barát és a balek szerepe között.”  

A szereplő-gárdából még Krum Ádámot és Stenczer Bélát emeltem ki a „Pécsi Hét” 2001. március 16.-i számában, „Színészek, előadások, esetek” felcímű írásomban, amikor ezt írtam alakításaikról: „Krum Ádám kabinetalakítása a tábornok szerepében igazi telitalálat, sajátos ’férfibájára’ sokáig emlékezni fogunk, csakúgy, mint a Stenczer Béla alakította barát alakítására is, aki hasonló erényeket csillogtatott szerepformálásában…”  

„A darab egy klasszikus, tragikomikus népszínmű, amely a kisemberek világát és a társadalmi igazságtalanságokat mutatja be Bécsben.” Így összegez a drámatörténet Ödön von Horváth művéről.

Az osztrák-magyar drámaíró dráma-klasszikusában, a „Mesél a bécsi erdő” című darabban Stenczer Béla a Tündérkirályt alakította. Róla először az „Új Dunántúli Napló” 2001. április 12.-én megjelent, „A harangok hallgatása” című Nagy Imre-kritikából idézek, „… groteszk színezetű Tündérkirálya” -ként jellemezte.  

A 2001. április 6.-i, Hargitai Iván rendezte dráma „Pécsi Hét” -beli, 2001. június 1.-jén megjelent kritikámban róla és a lányát játszó Fábián Anitáról közöltem drámai fotót, és így fogalmaztam szerepéről. „Itt teljesedik be az apa… tragédiája is, aki épp élete sorsdöntő időszakában hagyta magára lányát… Alfréd mondja ki az igazságot: ’Gyerek nélkül az embernek vége… Nyoma vész, magtalanul…”   

László Miklós: „Illatszertár” c. vígjátéka népszerű darabja színházainknak, a pécsinek is. A 2002. december 6.-i bemutatót G. Béres Attila rendezte, róla pedig az „Új Dunántúli Napló” december 12.-i, „Hammerschmidtné félrelép” című kritikájában Nagy Imre ezt írta: „A színpadi hierarchia csúcsán a drogéria tulajdonosa, Hammerschmidt úr áll, aki a lépcső tetejéről úgy pillant a ’lenti’ világra, mint az egykori darabok ’pater familias” – a. És egy hűtlen asszony miatt felborul a nyugalmas rend…Stenczer Béla egy kiszolgáltatott, esendő főnököt játszik, szerepéhez tragikomikus, olykor groteszk tónusokat is keverve…Amikor felfelé megy  lépcsőn, miközben szövege ráhangolódik az ismert dalra, az előadás egyik legjobb pillanata…”

A „Pécsi Hét” 2002. december 20.-i számában „Békebeli ’illatszertár” címmel írtam az előadásról. „A ’csúcson’ Hammerschmidt Miklós, a tulajdonos áll – Stenczer Béla ’testhezálló’ szerepet kapott, és minden tekintetben él vele –, aki nemcsak ért a szakmájához, hanem elkötelezettje is, egyesülnek benne mindazon jó tulajdonságok, amelyek egy jó főnököt jellemeznek…”                 

Ha Shakespeare: „Rómeo és Júlia” című híres tragédiája irodalomtörténeti értékelését nézem, a következőket emelem ki most. „…Azóta, szinte minden korszakban az egyik legkedveltebb darab – nem lehet elégszer játszani, hiszen minden korosztálynak látnia kell egyszer.”

Ezt tartotta szem előtt Balikó Tamás rendező a 2003. március 15.-i bemutatóra készülve – színészeivel és „stábjával” együtt. Stenczer Bélára a fiatalok barátjaként Lőrinc ferences barát szerepe várt. Az „Új Dunántúli Napló” 2003. március 24.-i számában Nagy Imre „arcomon az éj álarca” címen írta róla: „… és a befejező jelenetet leszámítva Stenczer Béla is jól oldja meg Lőrinc barát szerepét...”  

Frederich Loewe-Alan Jay Lerner: „My fair lady” világsikerű musical bemutató előadását 2003. október 10.-én tartották. A rendező Babarczy László volt. A főszerepeket Stubendek Katalin, Balikó Tamás, illetve Németh János alakították. Stenczer Béla „testhezálló” szerepet kapott, és valósággal lubickolt Alfred P. Doolittle alakjának megformálásában – Fillár Istvánnal fölváltva. Olyannyira sikeres előadásnak bizonyult, hogy a színház ezzel a darabbal búcsúztatta az óévet is, ismét közönségsikert aratva.  

Ez a nagy sikert aratott előadás a következő évad elejére, 2004. szeptemberére már túljutott a 100. előadáson, nyilatkozta örömmel a „Pécsi Hírek” 2004. szeptember 2.-iki számában többek között, az „Évszázados hagyomány, csipetnyi fűszerrel” címmel megjelent hosszú összegzésében Balikó Tamás igazgató…

Ha egy színház sikerdarabot tűz műsorára, legalább két dolog miatt teszi. Egyrészt vannak oly színészegyéniségei, akik biztos sikert aratnak vele, másrészt pedig a népszerűség nyomán az anyagi helyzetre is gondolni kell, mert biztos közönségvonzó a darab. A Zágon István-Nóti Károly-Eisemann Mihály alkotta „Hyppolit, a lakáj” c. zenés játék a milliószor élvezett 1931-es Székely István-film mellett a teátrumban szintén publikum-csalogató. Nálunk a 2007. október 5.-i bemutató rendezője Balikó Tamás, a címszereplője Ottlik Ádám lett. Bakai Lászlóval fölváltva játszotta Stenczer Béla a hálás, és pokolian „ráillő” Schneider Mátyás, a „hagymát hagymával evő háziúr” szerepét. Nem is kell mondanom, ekkor is biztos volt a siker…

A Pécsi Nemzeti Színház nagy lehetőséget adott a Mohácsi-fivéreknek, amikor a 2008. április 4.-i bemutatóra így határozták meg az előadást a színlapon: „Moliére után – Képzelt beteg, vígjáték 2 részben, Berczik Árpád fordítását felhasználva írta: Mohácsi István… Rendezte Mohácsi János…”

Nagy lehetőséget kapott tőlük Stenczer Béla is, amikor ő játszhatta Arganként a vígjáték főszerepét. Ennek az előadásnak „beharangozójaként” a „Pécsi Hírek” 2008. április 4.-i, Csató Andrea által írott interjúját ajánlom olvasóink figyelmébe, „Moliére csak az ötletet adta” címmel, amelyet a rendező nyilatkozatából idézett. Attól is más volt ez az előadás, mert a szokottnál egy órával előbb, délután hatkor kezdődött, és tíz után végződött. A kritikák megállapították: Stenczer Béla és a fiatal színészek „lubickolnak a szerepekben.”

A cikkben Mohácsi János így nyilatkozott a próbákról: „…Mintha csak otthon dolgoztam volna, úgy éreztem magam Pécsett. Jó pillanatban találkoztam a társulattal. Nem vagyok különösebben hiú ember, de csodálkoznék, ha ez az előadás nem lenne ott a következő évad legjobbjai között. A saját munkáim sorában a top ötbe sorolom. Nagy reményekkel nézek tehát a bemutató elé.”

És most jön a „slusszpoén”: a Színikritikusok Díját kapta meg ez az előadás a következő évadban, amelyről az „Új Dunántúli Napló” 2008. október 3.-án adott hírt! Zappe László pedig így méltatta: „…Molière világos egyszerűségű meséjét Mohácsiék sokszálú, sokféle kapcsolattal és bonyodalommal terhelt vígjátéki szövevénnyé dúsították…”

Most pedig színészi és emberi helytállására álljon itt az „Új Dunántúli Napló” 2010. május 6.-i számából egy idézet (riporter Mészáros B. Endre). „A III. Richárd előadásán Stenczer Béla (Lord Hastings alakítójaként) jobb felkarja több darabra törött, de az előadást folytatta, még négy jelenetben szerepelt ezt követően… A színművész a színpadról levezető lépcsőn botlott meg, és a füstgépre zuhant…”   

Kálmán Imre: „Csárdáskirálynő” c. nagyoperettje Lehár Ferenc: „Víg özvegy” – e mellett műfaja csúcsa, állandó közönség-kedvencek is, tehát minden színháznak úgy a múltban, a jelenben, mind a jövőben kötelességre minél többször színre vinni, mert ez által úgy a saját társulatát, mint a színház közönségének nemzedékeit ajándékozza meg vele. Jelen sorok írója előbb kisgyerekkorában már látta az Állami Operettszínház legendás előadását az MTV-ben, majd a Szinetár Miklós rendezte nagysikerű filmet is, később pedig gimnazistaként, majd felnőttként a Pécsi Nemzeti Színház több nevezetes színpadra vitelét, helyi legendákkal – köztük a Mester István-Cseh Mária-Vári Éva-Mendelényi Vilmos „quartettel.” (Plusz Takács Margit, Péter Gizi, Faludy László, Szalma Lajos).

Stenczer Bélának szintén volt alkalma többször föllépni helyi működése során ebben a sláger-darabban. Most a 2011. október 7.-it emelem ki, ahol Méhes László rendezésében Leopold Mária Lippert-Weilersheim hercegét alakította.

Érdekesség: előbb az „Új Dunántúli Napló” (2011. október 3: „Ismerősök új megvilágításban: Csárdás királynő és Édes Anna”), majd a „Pécsi Hírek” (2011. október 7: „Látványos operett és lélek rejtelmeit kutató színmű a repertoáron”) írt párhuzamosan egy operett-, majd egy dráma-klasszikusról! Ez is mutatja a különböző műfajok egyenjogúságát.

Az első Méhes Károly-cikkben a rendező így nyilatkozott – még a bemutató előtt: „…a pécsi színészekkel feszített tempójú, de nagyon jó hangulatú próbaheteken vannak túl, és szerencsére volt mindenre idő, ami a zenés műfajnál elengedhetetlen: össze kell csiszolni zenét, dalokat, prózát, táncot…”  A másodikban pedig többek közt ezt mondta: „…Egy biztos: én most egy tradicionális operettet rendeztem, s megpróbáltam a ma is érvényes hagyományokat beépíteni, az érvényteleneket elkerülni…”

Az „Új Dunántúli Napló” 2011. október 11.-i kritikájában is folytatta ezt a „hagyományt,” mégpedig Mészáros B. Endre jóvoltából a „Látvány, slágerek és feszültség, ilyen a pécsi népszínház” című írásában. Az „Édes Anna” értékelése mellett a „Csárdáskirálynő” - ről ezt írta: „A darab pedig több, mint szórakoztató. A pécsi Csárdáskirálynőről megjósolható, hogy megél legalább félszáz teltházas előadást. Méhes László rendezői értelmezésének köszönhető ez, mely a játékot a zene elé helyezte. Másrészt remek ötletek hozzák napjainkhoz a történetet, apró kis groteszk betétek, a szereplők olykor finoman kikacagják az eredeti változatot, máskor meg kikacagnak a nézőre…”

Végül megemlítem Kovács Attila cikkét a „Pécsi Hírek” 2011. október 14.-i számából, „Gálák klasszikusan, újszerűen” cím alatt. A Kodály Központ Opera-gálája mellett a színházi előadásról ezt jegyzi meg: „Kálmán Imre operettje úgy szólalt meg a Pécsi Nemzeti Színház társulatának Méhes László rendezte előadásában, ahogy az a ’nagykönyvben meg van írva.’ Az örökzöld slágerek melódiáit maradéktalanul élvezhette a közönség… A prózai, humoros karakterekben fergeteges alakítást produkáló színészek is nagyszerűek voltak…” Vonatkozik ez természetesen Stenczer Bélára is…

A Radványi Géza rendezésében bemutatott 1948-as film, a „Valahol Európában” méltán aratott világsikert. A második világégés utolsó időszakában megmutatott tragikus gyermeksorok és egy humánusan emberséges művész – Simon Péterként emlékezetest alakított Somlai Artúr és a gyereksereg, köztük a híres színésszé érett Gábor Miklós és Bánki Zsuzsa – főszereplésével készült alkotás a közelmúltban színházainkban is föltűnt, a Dés László-Nemes István alkotópáros „jóvoltából,” sikeres musical-ként.

A Vidákovics Szláven által rendezett 2021. október 9.-i, pécsi bemutató szintén nagy sikert aratott. Ez a musical azért is emlékezetes volt számunkra, mert Bókai Zoltán zenei vezető, karmester gondoskodott arról, hogy a színpadi ének mellett élő zene is megszólaljon a Pécsi Szimfonietta jóvoltából.

Stenczer Béla Simon Péter szerepének megformálása során összegezhette mindazokat tapasztalatokat, amelyeket tehetsége mellett színművészi pályáján felhalmozhatott, így járult hozzá az emlékezetes, a közönség által nagy népszerűségnek örvendő előadáshoz….   

Ahogy az előző, úgy e nélkül a darab említése nélkül sem készülhetett volna el ez az írás. Azt tudni kell, hogy bármelyik színház olyan egyénisége, aki jelentős szerepet játszott/játszik a társulat életében, pályája ékköveként vagy rendez, vagy olyan darabban mutatkozik meg, amely teljesen csak az övé, szó szerint jutalomjátékként éli meg ennek a darabnak a megformálását. Ilyen volt Béla művészi pályáján „A Monarchia utolsó hóhéra voltam” című, Gerhard Dorfer-Anton Zettel monodrámájában Lang József szerepe a 2023. január 28.-i, honi ősbemutatóján, amelyet Bodonyi József fordított, rendezett.

A régi korok hangulatába kell visszarepülnünk, ha egy hóhér népszerűségének kulcsát kell megkeresnünk, ugyanis ez az első világháború forgatagában eltűnt nyomtalanul, és már többé soha nem éledt újjá. Az, hogy egy kivégzést „végző” „mesterember” személyét ennyi figyelem és „rajongás” övezte, csak az akkori kor embere szemszögéből érthető meg. Ezt ábrázolta emlékezetes alakításában ő, amely „hősünk” visszaemlékezése nyomán született. Utólag is örülhetünk, hogy mi, akik a nézőtéren ültünk, egy emlékezetes és tanulságos estét tölthettünk „vele” és megformálójával…       

Dés László-Geszti Péter-Grecsó Krisztián „fogott össze,” hogy ifjúságunk korszakalkotó regényéből, a Molnár Ferenc alkotta „Pál utcai fiúk” – ból zenés játékot alkosson, amely azóta is sikerdarabja színházainknak. Pécsett is játszották már. Ez alkalommal a 2025. szeptember 20.-i bemutatót idézem föl, amelyben Béla – hát ki mást, mint – Janót, a Grund őrét alakította – a többi szereplőhöz hasonlóan emlékezetesen. Az előadás rendező-koreográfusa Vincze Balázs volt, a főbb szerepekben Telek Sámuel-Czombál András, Takaró Kristóf, Juhász Bence, Németh János tűnt föl, hogy néhányukat kiemeljem a népes szereplő-gárdából.

A sajtó-méltatásra néhány „Új Dunántúli Napló” cikk: 2025. szeptember 22. Tóth Viktória – „Mindenki grundja” – jegyzet, „Vastaps a grundon” – egész oldalas képes-szöveges összeállítás, 2025. december 29. „Nagy sikernek örvend a Pál utcai fiúk musical a Pécsi Nemzeti Színházban – Elkapkodták a jegyeket…”

Németh János barátomról szóló összegzésemben már írtam az Aldo Nicolaj: „Hárman a padon” c. sikerdarabjáról, a 2025. december 6.-i bemutató kapcsán, Bakos-Kiss Gábor rendezésében. Stenczer Béla barátomnál szintén az alakítások emlékezetességén túl, a darab aktuális mondanivalója az, amely mély nyomot hagy a nézőben, és közönség-baráttá teszi. A három, magára hagyott idős ember – harmadikként Vári Éva „csatlakozik” hozzájuk – sorsának „kibontása” igazi jutalomjáték egy-egy színház korosztályos egyéniségeinek. A színházi „felvezető” értékelés szerint „…a feleslegesség, a szeretetnélküliség, a céltalanság szürkesége alól kibomlik az életszeretet, az egymásba kapaszkodás, az örök szövetséges keresésének szívmelengető története…” és ez az, amely kamaraszínházunkba vonzza a nézőt…

A „Pécs ’nekem: a Város mindörökre” c. „költészeti város-összegzés” bemutatójára stílusosan 2026-ban a Költészet Napján, április 11.-én került sor. A kamarában színházunk színe-java föllépett, így Stenczer Béla is. „…A színpadon megszólal Janus Pannonius, Weöres Sándor, Csorba Győző és Bertók László – nem emléktáblaként, hanem élő kérdésként. Az ő szavaikon keresztül nem egy múltbéli várost látunk, hanem egy folyamatosan alakulót. Egy várost, amelyet minden nemzedék újra ír…” szól a színházi „ajánló” szöveg-részlete, kiemelve azt is, hogy a zene itt nem illusztráció, hanem emlékezet.  Az előadás rendezője Tóth Zoltán, a dramaturg Bagossy Senior László… 

Ez az az előadás, amely stílusos ideiglenes befejezése a Stenczer Béláról szóló, kissé hosszú, mégis óhatatlanul hiányos írásomnak, amely azonban remélhetőleg jól összegezte azt a sokrétűséget, amely színészi pályáját mindig is jellemezte/jellemzi…  

Helyi színháztörténetünkben mindig voltak olyan egyéniségek, akik mecsekalji városunkhoz kötődően emlékezetes színészi pályát futottak be. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, Stenczer Béla már régóta közéjük tartozik…

És a címben leírt állításom – egy pécsi színész, akit csak szeretni lehet és kell – ezzel megválaszolásra is került. Ezt tükrözi az a megkülönböztetően hosszú tapsvihar, amellyel a „Pál utcai fiúk” bemutatóján Janó képében Stenczer Bélát köszöntötte a Nagyérdemű…

forrás: https://mecsek24.blog.hu