SHAKESPEARE LIGHT William Shakespeare: Rómeó és Júlia / Pécsi Nemzeti Színház

A Pécsi Nemzeti Színház Rómeó és Júliáját több okból is nagy várakozás előzte meg. Egyrészt ez az idei nagyszínházi középiskolás előadás (azaz beválasztható a diákbérletbe), másrészt a produkció Lipics Zsolt igazgató egyetlen rendezése a 2025/26-os évadban. 

Ahogy azt az elmúlt évtizedekben számos remek előadás bizonyította, William Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiája kapcsán több témáról is el lehet gondolkodtatni a fiatal és kevésbé fiatal közönséget. A darab érinti többek között a generációk közti különbséget és meg nem értést, a fiatalok magára hagyottságát, a szüleikkel/felnőttekkel szembeni lázadást, a tiszta szerelem erejét a rideg érdekek által irányított világban. Lényeges, aktuális és érdekes témák ezek, és egy fiataloknak szánt előadásban maximálisan helyük is volna. Lipics Zsolt pécsi rendezése a fenti lehetőségek közül azonban egyiket sem választja, hanem láthatóan egyetlen célja van: hogy fancy, trendy és szexy legyen.

Még itt az elején muszáj szót ejteni arról a közkeletű (?) feltételezésről is, hogy a fiatal közönség számára csakis úgy tehető érvényessé egy klasszikus történet, hogy azt kortárs fordításban és mai ruhákban játsszák. Fontos persze, hogy egy szöveg nyelvileg se álljon túl távol a befogadóktól (az újabb magyar nyelvű fordítások többsége szépen kielégíti ezt az igényt), de ugyanilyen lényeges, hogy egy előadásban gondolkodtató tartalmak, kérdésfelvetések jelenjenek meg; olyanok, amelyekről később beszélni, vitázni lehet. Ehhez az kell, hogy az alkotók valamelyest ismerjék a célzott korosztály igényeit, illetve hogy legyenek lényegi gondolataik a drámai alapanyagról.

Lipics Zsolt rendezői koncepciója néhány jól felismerhető összetevőben látja a modernizálás (aktualizálás?) lehetőségét. Egyrészt Varró Dániel fordítását (inkább átiratát) használja, amelyet Varró 2006-ban készített el Alföldi Róbert újszínházi rendezéséhez. (Az előadás dramaturgjai Lőkös Ildikó és Vörös Róbert voltak.) Varró szövegéről ekkor még nem, viszont 2011-ben, Eszenyi Enikő vígszínházi rendezése után sok szó esett az akkori kritikákban. Koltai Tamás szerint például Varró „Romhányi-klapanciákban csúfolkodik Shakespeare-en”, Csáki Judit szerint pedig csilivili szövegfolyammal van dolgunk, nem pedig drámával. Ezek az észrevételek ma is helytállónak tűnnek azzal a kiegészítéssel, hogy ahogy a 19. századi fordítások idővel idegenné válnak a színpadon, úgy egy húszéves szöveg humora fölött is eljárhat az idő, és ami akkor jópofának hathatott, ma lehet, hogy inkább — hogy stílusban maradjunk — cringe. (Lipics Zsolt produkciójában a hozzáférhető információk alapján nem dolgozott dramaturg.)

Az előadás másik „kortársias” eleme a látványvilág, főleg a jelmezek. Fekete Katalin jelmeztervező a Capuletekre pirosat, a Montague-kra kéket ad: a szülők színes-elegánsban, a szolgák (C és M betűjelű) sportos sapkában rohangálnak, Lőrinc barát pedig fordítva hordja a rövidujjú csuhájához illő barna baseballsapkát. A női szereplők, bármilyen korúak is, gyakran viselnek nagy virágmintás szoknyákat, a férfiak klasszikusabb („reneszánszos”) kosztümöt kapnak. Rómeó feszülős aranyszínű nadrágja és övig kigombolt színes inge emlékezetes viselet.

Árva Nóra díszlete mintha némileg szemben állna mindezzel, a színpad közepén lévő nagyméretű forgatható építmény Verona főterét, a Capulet-házat, Lőrinc barát lakóhelyét, végül a kriptát tárja a néző elé. Nincs ebben semmi különös, bár néha kicsit feltűnően világít a narancsszínű fal vagy a háttérben felfénylő feszület. A vizuális összbenyomás klasszikusabb képet ad, mint a szövegvilág, nincs ugrálás a korszakok között, nincsenek autók, fegyverek, sem külvárosi bandaháború, mint más modern feldolgozásokban.

A szöveg, a jelmez és a díszlet fura elegye nem feltétlenül hat jól a történetben inherensen jelen lévő tragikus feszültségre és a színészi játékra sem. Az első felvonás pörgős és dinamikus (utcai verekedések, Capulet-bál). A drámai bonyodalomból szinte semmit nem érzékelünk, holott tudjuk jól, hogy Rómeó és Júlia egymásra találása nem egy romantikus történet kezdete, hanem egy véletlen esemény, tragédiába torkolló epizódok sorozatának elindítója. Ezt a történetben a beavatott szereplők is pontosan tudják, így biztosan nem indokolt az a felhőtlen viháncolás, amivel a fiatalok esküvői jelenetéig — azaz itt az első felvonás végéig — eljutunk.

A színészek egy része láthatóan hullámzó eredménnyel és meggyőződéssel tudja összeegyeztetni a karaktere lényegét az azzal nem összhangban lévő kínosan poénkodó nyelvezettel. Más szóval (legalábbis a felnőtt néző számára) többször okoz kellemetlen pillanatokat, hogy egyébként kiváló színészeknek a saját szerepük paródiáját kell alakítaniuk. Takaró Kristóf Mercutiójához ugyan illenek a verbális bravúrok és a szószátyárság, a haldoklási jelenetben az olyan fordulatok, mint a „keress meg holnap, holt komoly leszek” (és pláne a sebesült teste kivonszolásakor kiabált “Dinnyét! Dinnyét!”) egyszerűen lerombolják a pillanatot. Kifakadásának, azaz legfontosabb mondatának („Rohadjon meg mind a két család!”) viszont szerencsére így is van ereje.

Hasonló a helyzet Józsa Richárd esetében, aki Capuletként hitelesen visszataszító autoriter apafigura volna, ha a gyászoló lányát épp egy nemkívánatos házasságba kényszerítve nem kellene olyan mondatokat mondania, hogy: „Mi vagy te lányom, egy szökőkút?” Stubendek Katalin Dadája harsány, kikapós asszony, aki nem veti meg az italt sem, Rómeót pedig úgy „minőségellenőrzi”, hogy jól megtapogatja a fenekét. Szövege szerint hosszan és idegesítően viccelődik a fiatal lányok „szétcsúszott lábán” és a Rómeó-pomeló rímpárhuzamon is. Később viszont Tybaltot, majd Júliát siratva őszintén, sőt meghatóan árad belőle a szomorúság.

Varró szövegének rapid tempója miatt a többi mellékszereplő viszonylag súlytalan és vázlatos marad, de akadnak dramaturgiai pontatlanságok is. Montague, azaz Széll Horváth Lajos alig pármondatos szerepben lép színre, felesége, a Vermes Tímea által megjelenített bizonytalan, bárgyú tekintetű Montague-né pedig mindvégig néma. Tybalt Bera Márk alakításában izgága és túlmozgásos bajkeverő, Laklóth Aladár Escalusa pedig nem igazságtevő herceg, inkább egy napszemüveges, öltönyös bodyguardokkal körülvett pénzember. A Kállai Gergely játszotta Páris szerepe teljesen mellékessé válik, hiszen bár Capulettel megegyeznek Júlia ügyében, egyszer pedig még futólag találkozik is a jövendőbelijével, konfrontációja Rómeóval (akiről egyébként nem derül ki, hogy tényleg elment-e Mantovába, hiszen mintha a veronai főtéren várakoznak a hírekre) és a párbaj is kimarad a darabból. Annyi baj legyen, legalább nincs annyi halott.

A főszereplő Rómeó mintha a belevaló Mercutio és a Juhász Bence alakította sármos Benvolio kisöccse lenne – aligha érthető, Júlia miért őt választja hármuk közül. Bartus Berci hősszerelmese cingár, gyerekes alak egyszerű érzelmekkel. Az első felvonásban látványosan bánkódik, majd pedig felhőtlenül boldog, barátai emiatt először istápolják, majd ugratják, ahogy kell. A sorscsapások sokasodásával a második felvonásban meg kellene találnia a tragikus hangját, ám a legtöbb érzelmileg megterhelő helyzetre úgy reagál, hogy egyszerűen elsírja magát. A szüleivel alig van interakciója, emiatt pedig — illetve a családok közti konfliktus és egyáltalán a szülők háttérbe szorulása okán is — nincs valós helyzetértékelése, és minden érzelme egydimenziós marad.

„Női lélek férfitestbe bújva” – mondja rá egy ponton Lőrinc, ami egyszerre találó és meglehetősen sértő, tekintettel arra, hogy a Júliát alakító Árki Lili ezerszer karakánabb egyéniség (ez mellesleg a darabban is így van). A női főszereplő személyiségfejlődése nagyon is látványos. Plüss-zsiráfot szorongató hálóinges kislányból (a szövegben a 14 évet 18-ra módosították, aminek okairól csak sejtéseink lehetnek) a második felvonásra eltökélt ifjú feleséggé válik. Árki Lili Varró szövegét is elég jól kezeli, a nyelvi poénok és a triviális mondatok dacára („Jól csókolsz nagyon”!) a mélyebb jeleneteknél szinte mindig meg tudja tartani az érzelmi egyensúlyt. Amikor pedig arra van szükség, megjelenik a visszafogottság és a megélt érzelem is.

Lőrinc barát figurájának azért érdemes külön bekezdést szentelni, mert az egész előadásban Götz Attila az, akinek leginkább sikerül eltalálnia a szöveg kínálta jópofáskodás és a tartalom, a fontos mondanivaló balanszát. A játéka végig komoly marad, a humorosra megírt szituációiban is inkább ízlésesen ironikus, cseppet sem harsány, nagyon rokonszenves, a világból kissé kiábrándult figura, amit meg is értünk. Az ember szinte hálás neki azért, ahogy rendre utasítja a bömbölő Rómeót, a gesztus pedig, ahogy Júliát óvja a Párisszal való házasságtól, a kevés igazán megindító jelenetek egyike.

A hétköznapiság, a nyelvi trágárság és a szexuális utalások eredetileg persze nem állnak távol Shakespeare-től, és az aktualizáló színpadi feldolgozásokkal sincs semmi baj, amennyiben konceptuális döntés születik a tétről, a célokról, a karakterekről és az üzenetről. Az, hogy az előadást csupán „lájkolják” a fiatal nézők, biztosan nem elég. Ezt pedig onnan tudom, hogy az általam látott diákelőadáson kihallgattam a mögöttem ülő végzős lányok beszélgetését, akik szerint így épp a lényeg veszett el. Ettől függetlenül a siker persze lehet zajos: a belevaló Mercutiónak és a sármos Benvoliónak az általam látott előadás végén elsöprő ovációban volt része.

forrás: revizoronline.com

Az előadásról bővebben:
https://www.pnsz.hu/szindarab/romeo-es-julia/501