Pécs "Nekem: a város mindörökké" - 130 éve nem láttuk ilyen közelről Pécset a színpadon

Van egy tréfásan emlegetett, de teljesen komoly mondás pécsi színházi körökben; nevezetesen, hogy "Alapi Tóth Zoltánnál talán csak Alapi Tóth Zoltán tud jobban rendezni". Ez szombaton ismét bebizonyosodott, amikor a költészet napja alkalmából a Pécs "Nekem: a város mindörökké" című darabot mutatták be a Pécsi Nemzeti Színház kamaraszínházában, ahol a társulat legnagyobb sztárjai is színpadra léptek.

Nem nagyon tudtam előre, mire számítsak. Verses est? Történetcsokor? Valamilyen ünnepies műsor a Költészet Napjára? Aztán pár perc után kiderült: egyik sem igazán. Vagy mindegyik egy kicsit.

A Pécsi Nemzeti Színház színpadán egymás után szólaltak meg Janus Pannonius, Weöres Sándor, Csorba Győző és Bertók László szövegei, de valahogy nem úgy, mint amikor „nagy költőket” szokás elővenni. Nem volt bennük távolság. Inkább olyan érzés volt, mintha valaki nagyon egyszerűen, minden sallang nélkül elkezdene beszélni arról, hogy milyen itt élni. A darabban a pécsi színjátszás aranygenerációját Sólyom Katalin, Füsti-Molnár Éva, Unger Pálma, Németh János és Stenczer Béla képviselik (miközben a dramaturg Bagossy László, a háttérben pedig Cseri László fotói tűnnek fel), a fiatalabb színészklasszisok közül pedig Vlasits Barbara, Illés Alexa, Bera Márk, Balaskó Bence, Juhász Bence és Kállai Gergely kaptak szerepet. Köles Ferenc nélkül pedig nem is lett volna darab a darab.

És közben valami egészen furcsa dolog történt: azon kaptam magam a nézőtéren ülve, hogy nem is figyelek „előadásként” rá. Inkább beugrott egy utca, egy hang, egy-egy teljesen hétköznapi emlék. Valami, amit nem is biztos, hogy amúgy fontosnak tartok vagy már annyira megszoktam, hogy magamtól észre sem venném – mégis ott van bennem.

Volt egy-két jelenet, ahol konkrétan azon tűnődtem: vajon csak én ismertem magamra, vagy ezt most bárki más is érezheti a nézőtéren? Vajon ez mindannyiunknak ennyire ismerős? És szerintem pont ez az, amitől működött az egész. Hogy nem egy „Pécs-képet” mutatott, hanem sok apró, személyes Pécset.

Alapi Tóth Zoltán rendezése nem akart mindenáron nagyot mondani. Egyáltalán nem volt túltolva és inkább hagyta, hogy a szöveg és a hangulat dolgozzon. Ettől került egyébként sokkal közelebb az egész előadás a nézőkhöz.

A zene is ilyen volt. Nem külön számként működött, hanem rövid dallamokként, néhol inkább mint háttérzaj, amit amúgy is hallasz a városban: harang, valami dallamfoszlány, egy ismerős ritmus. Nem is mindig tudtad pontosan, honnan jön, de mégis mindig hozzáadott valamit.

A darab erőssége, hogy miközben a néző az előadás végére nem kap egy nagy szájbarágós filozófiai magyarázatot arra, hogy „miért van Pécs”, vagy hogy miért lesz még 500 év múlva is, de furcsa módon ez nem is hiányzik, mert minden néző érti, hogy leginkább azért fog élni a város, mert egy kicsit mindannyian hozzátesszük a saját részünket. Akkor is, ha észre sem vesszük a hétköznapokban.

És lehet, hogy ez így jobban hangzik, mint bármilyen nagy megfejtés.