Jövőre, veled, itt! a Pécsi Nemzeti Színházban
Lelkes Viktória színikritikája.
Jómagam szeretem a romantikus vígjátékokat. Legyen szó Netflix-filmről, regényről vagy színházi előadásról, a műfajjal meglehetősen könnyű levenni a lábamról. Persze csak akkor, ha a humor mögött valódi érzelmek is vannak, és a szereplők nem pusztán azért szeretnek egymásba, mert a forgatókönyv ezt kívánja tőlük.
A Pécsi Nemzeti Színház Jövőre, veled, itt! című előadásánál tudtam, mire számíthatok. A történet filmes változata nem volt ismeretlen számomra, így nem a cselekmény ismeretlen fordulatai miatt ültem be a nézőtérre. Inkább az érdekelt, hogyan lehet egy huszonöt éven át tartó, különös szerelmi kapcsolatot színpadon életre kelteni úgy, hogy közben ne váljon sem túlzottan érzelgőssé, sem önmaga paródiájává.
Huszonöt év szerelem, évente három napban
A történet alaphelyzete egyszerre romantikus és meglehetősen abszurd. Két ember, akik huszonöt éven keresztül minden évben ugyanott találkoznak, hogy három napot együtt tölthessenek. Közben élik a saját életüket, családjuk van, változnak, öregszenek, és időnként egészen más emberként érkeznek vissza a következő találkozásra. Egyetlen dolog állandó. A másik.
Változó erőviszonyok és emlékezetes alakítások
Az előadás egyik legnagyobb érdekessége számomra a két főszereplő közötti dinamika volt. Juhász Bence és Györfi Anna kapcsolata ugyanis soha nincs igazán egyensúlyban. Mindig az egyikük érzelmileg feljebb van, míg a másik bizonytalanabb, sérülékenyebb, vagy éppen kapaszkodót keres. Aztán néhány évvel később fordul a helyzet. Ettől válik igazán érdekessé a kapcsolatuk. Nem két változatlan karaktert látunk, akik újra és újra ugyanazokat a köröket futják, hanem két embert, akiket az élet folyamatosan alakít. Bence hatalmas energiával van jelen a színpadon. Nem egyszerűen eljátssza a karakterét, hanem szinte végigéli az előadást.
A mozdulataiban, a gesztusaiban, a humorában és a hirtelen érzelmi váltásaiban is ott van az a nyughatatlanság, amitől a figurája egyszerre szerethető és időnként bosszantó is egyben. Anna pedig remek ellenpontja ennek az energiának. Kettejük között folyamatosan változnak az erőviszonyok, és éppen ez teszi hitelessé a huszonöt év alatt kibontakozó történetet. A harmadik szereplőnk Xantus Barbara, akinek zenei átkötései jóval többet jelentenek egyszerű jelenetváltásoknál. A dalok ugyan visszatérnek, mégsem szólalnak meg kétszer ugyanúgy. A hangsúlyok, az előadásmód apró változásai már előre sejtetik, milyen érzelmi állapotban találjuk majd a szereplőket a következő találkozáskor. Néha még meg sem szólalnak a főszereplők, de a zenei átvezetésből már érezni lehet, hogy valami megváltozott. Remek elegyet alkot ez egy egyre idősödő asszony zsörtölődéseivel.
Lendületes kezdés, lassuló folytatás
Az előadás rendezője Somogyi Szilárd, Nádasdy Kálmán-díjas alkotó, akinek nem kis feladat jutott. Huszonöt év történetét kellett úgy színpadra állítania, hogy közben a helyszín és az alaphelyzet lényegében változatlan marad. A második felvonásban ugyanakkor kissé leül a történet, és az első rész lendületéből is veszít az előadás. Hogy ez tudatos rendezői döntés, esetleg a történet ritmusából fakadó természetesség, vagy csupán a premier izgalma volt a ludas, azt nehéz eldönteni.
Élőzenével és vetítéssel az idő nyomában
A vetítés és az élőzene nem pusztán látványelem, hanem segít érzékeltetni az idő múlását, a korszakok váltakozását. Ugyanez igaz a jelmezekre és az apró korabeli utalásokra is. Jó érzékkel jelennek meg azok az ismertetőjegyek, amelyekből azonnal tudjuk, éppen hol járunk az időben. A zenekar ugyan félig takarásban foglal helyet, de a jelenlétük nagyon is érezhető. Számomra az élőzene mindig hozzáad valami megfoghatatlant egy színházi előadáshoz. Van benne egyfajta közvetlenség, amit semmilyen felvétel nem tud ugyanúgy visszaadni. Itt pedig különösen jól működik, mert a zene szinte együtt létezik a szereplőkkel.
Egymást szeretik, vagy az együtt töltött három napot?
Ami viszont az előadás után is foglalkoztatott, az maga a kapcsolat. Huszonöt év. Évente három nap. Ha két ember ennyire szereti egymást, miért nem lépnek? Miért nem választják igazán egymást? És egyáltalán, lehet-e szerelemnek nevezni valamit, ami az év három napján létezik, a maradék háromszázhatvankettőben pedig legfeljebb emlékként vagy várakozásként van jelen? Persze lehet azt mondani, hogy éppen ettől működik. Hogy a hétköznapok, a közös számlák, a mosatlan edények és a mindennapi konfliktusok hiánya őrzi meg a kapcsolat különlegességét. De akkor vajon egymást szeretik, vagy azt a három napot, amikor valaki mások lehetnek? Nem tudom a választ. Talán éppen ez tetszett a legjobban az előadásban, hogy a könnyed humor és a romantikus pillanatok mögött ott marad egy kérdés, amelyre nem feltétlenül létezik jó, rossz vagy egyetlen megfejtés.
A Jövőre, veled, itt! kellemes, szórakoztató, helyenként kifejezetten vicces előadás, amelynek a végére azért jut némi keserédes felismerés is. Huszonöt év alatt rengeteg minden történhet két emberrel. Néha talán csak éppen az nem, amire a leginkább vágynak. Én pedig továbbra sem tudom eldönteni, hogy ez egy gyönyörű szerelem története, vagy huszonöt évnyi elmulasztott lehetőségé.