Emigránsok – színikritika
Lelkes Viktória írása.
A Pécsi Nemzeti Színház 2025-ös évadban tűzte műsorára az Emigránsok című előadást, Sławomir Mrożek időtálló és nyugtalanítóan aktuális drámáját. A mindössze ötvenöt perces, szünet nélküli, apró térbe zárt kétszereplős játék olyan erővel szorítja össze a nézőt, mint maga a pincelakás, amelyben a történet kibontakozik.
A darab mondanivalója: szabadság, hovatartozás, emberi törékenység
Mrożek drámája nem csupán politikai hátterű emigránstörténet, sokkal inkább az ember belső széthullásának, majd újra-összerakhatóságának kérdését kutatja. Az akarva vagy kényszerből megélt távozás, az ismerős világ elvesztése és a nyelvi-kulturális idegenség egyaránt olyan tapasztalatok, amelyek mélyen beleszólnak abba, kik vagyunk és kik szeretnénk lenni. A két szereplő élesen eltérő társadalmi-kulturális háttérből érkezik, az értelmiségi a múltjának szellemi biztonságát, a munkás pedig életének egyszerű, mégis szilárd kereteit veszíti el. A különbségek mögött azonban ott húzódik a legfontosabb közös pont, a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság. A dráma felteszi a kérdést: mi marad az emberből, ha már nincsen hely, amely az otthonának mondható? Mit kezdünk a szabadsággal, ha az egyetlen biztos pont a gyökértelenség? A pincébe zárt tér Mrożek egyik legerősebb metaforája. A külvilágtól elszigetelt, szűk hely egyszerre jeleníti meg a menedéket és a csapdát. Olyan közeg, ahol minden rezdülés felerősödik, ahol a humor és a fájdalom veszélyesen közel kerül egymáshoz, és ahol a két ember kénytelen szembenézni saját félelmeivel, reményeivel, önáltatásaival.
A két színész ereje
Köles Ferenc Jászai Mari-díjas színművész finoman rétegzett játékkal formálja meg az értelmiségi férfit. Szerepében olyan mélységig jut, amely ritka az ilyen kamaradarabokban. Játéka néhol harsány, ám nem didaktikus, sokkal inkább apró, alig észrevehető mozdulatokból, kényszerű pózokból épül fel. Arcán egyszerre látni a letűnt világ emlékeinek fényét és az attól való elszakadás kínját. Értelmiségi magabiztossága mögött végig jelen van egyfajta törékeny bizonytalanság, ami folyamatosan kérdéseket ébreszt. Vajon valóban fölötte áll-e a helyzetnek, vagy éppen ő az, aki leginkább fuldoklik benne? Köles Ferenc alakítása végig szenvedélyes marad, mert érzékelhető, hogy minden mondata mögött ott lüktet a túlélés makacs akarata. Az a hit, hogy a gondolkodás, az elemzés, a reflexió képes megtartani az embert a szétesés határán.
Bera Márk ezzel szemben ösztönösebb, nyersebb energiákat mozgat. A munkás szemszögéből nézve ez a világ nem filozófiai kérdésekből, hanem egzisztenciális szorításokból áll. Ez az ösztönszintű létélmény jelenik meg minden mozdulatában. Bera Márk nem keresi a szépet vagy a kimunkáltat; sokkal fontosabb számára a hitelesség, a nyers érzelmek közvetítése.
Alakítása pontosan ettől válik megrendítővé. A kiszolgáltatottság, a düh, a reménybe kapaszkodás mind-mind ott vibrál a hangjában, a testtartásában, a tekintetében. A néző csak utólag veszi észre, mennyire árnyaltan épül fel ez az egyszerűnek tűnő karakter. Az ösztönösség mögött ugyanis ott van egy állandó belső küzdelem, a megkapaszkodás emberi akarata.
Kettejük játéka egymást erősítve teremti meg a darab feszültségét. Két külön élet, két külön fájdalom, amelyek mégis összeérnek ugyanannak a közös sorsnak az árnyékában. A két világ nem oltja ki egymást, inkább felerősödnek együtt. Az egyik a szellem felől, a másik az ösztön felől mutatja meg ugyanannak az emberi tragédiának az arcát. Az előadás egyik titka éppen az, ahogy Köles és Bera egymásra reagálva, egymást kiegészítve teremtenek meg egy olyan dinamikát, amely egyszerre emlékeztet cél nélküli vergődésre és finoman megrajzolt emberi kapcsolódásra. Néha ellenfelek, máskor társak, olykor tükrök és végül mindketten ugyanannak a szorongó, otthontalan emberi létezésnek a különböző hangjai.
Számomra az előadás egészen megrendítő élmény volt. Ahogy ez a két, teljesen külön világot képviselő ember a pincébe zárva, mégis egymásra utalva próbálja túlélni a saját múltját és jelenét, lassan ráébresztett, hogy valójában nem lehet kívül maradni ezen a történeten. A színpad olyan tükörré vált, amely ugyan elfordul a külvilágtól, mégis élesen mutatja meg mindazt, amit magunk elől is hajlamosak vagyunk elrejteni. A félelmeket, reményfoszlányokat, az emberi kiszolgáltatottság örök rezdüléseit. Ez a tükör nem engedte, hogy csak néző legyek. Bevont, szembesített, és maradandó nyomot hagyott. A darab megmutatta, hogy az emigráció nem statisztika, nem tömeg, hanem emberi sors. Fájdalom, amelyet mindenki másként hordoz. Az előadás után azon tűnődtem, hogy vajon lehet-e egyáltalán jól megélni az emigrációt? Vannak, akik új életet építenek, mások egész életükben otthonkeresők maradnak. És mit kezdünk a szabadság fogalmával? Lehet-e szabad az, aki nem kötődik sehova vagy épp ez a legnagyobb rabság?
A darab után már nem ugyanúgy gondolunk a szabadságra, sem az otthon fogalmára. Talán mert rájövünk, mindannyian hordozunk magunkban valamiféle távolságot, valami saját, kimondatlan emigrációt.