A Magyar Tudományos Akadémia képviselői is ünnepelték Az ember tragédiája pécsi bemutatóját

Kiemelkedő érdeklődés és hatalmas siker kísérte Madách Imre Az ember tragédiája című művének 2026. október 24-i díszbemutatóját a Pécsi Nemzeti Színházban. Az ünnepi eseményt a Magyar Tudományos Akadémia több mint húszfős delegációja is megtisztelte jelenlétével.

Az előadás különleges jelentőséggel bírt, hiszen a Magyar Tudományos Akadémia és az MTA Könyvtár és Információs Központ bicentenáriumára meghirdetett „Magyar Tudomány Éve a színházban” program keretében valósult meg.

A Magyar Tudományos Akadémia képviseletében többek között Kecskeméti Gábor, Széchenyi-díjas irodalomtörténész, az MTA főtitkára, Kiss Rita, az MTA alelnöke, valamint Oberfrank Ferenc, az MTA elnöki főtanácsadója vett részt a bemutatón.

Az ünnepi eseményt megtisztelte jelenlétével Prof. Dr. Fábián Adrián, a Pécsi Tudományegyetem rektora is.

Milbacher Róbert irodalomtörténész, a PTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának docense, Madách Imre életművének szakértője sajnos betegsége miatt nem tudott jelen lenni. Az alkalomra készített írását azonban megosztotta velünk, amelyet beszámolónk végén teljes terjedelmében közlünk.

Az előadás az akadémiai vendégek körében is rendkívül nagy sikert aratott. A különleges technikai és látványvilággal színpadra állított produkció, a társulat művészi teljesítménye és Madách időtlen gondolatainak színpadi megfogalmazása méltó módon kapcsolta össze a tudomány és a színház világát.

A bemutatót követően ünnepi fogadásra került sor, amelyen Lipics Zsolt, a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója köszöntötte a meghívott vendégeket, a produkció alkotóit és közreműködőit. Beszédében hangsúlyozta, hogy ezen az estén kettős ünnepre került sor: a színházi premier mellett a fennállásának 200. évfordulóját ünneplő Magyar Tudományos Akadémia előtt is tisztelegtek.

Az ünnepi eseményen köszöntőt mondott Prof. Dr. Fábián Adrián, a Pécsi Tudományegyetem rektora, valamint Kecskeméti Gábor, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára. Milbacher Róbert irodalomtörténész betegsége miatt személyesen nem tudta elmondani a Madách művének tudományos és irodalomtörténeti vonatkozásairól készített gondolatait.

Az ünnepi beszédeket állófogadás és kötetlen szakmai beszélgetések követték, amelyek tovább erősítették a tudományos és művészeti intézmények közötti kapcsolatokat.

A Pécsi Nemzeti Színház számára különösen megtisztelő volt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia vezető képviselői és munkatársai személyesen is részesei lehettek ennek a kivételes színházi eseménynek.

Köszönjük a Magyar Tudományos Akadémiának az együttműködést, a delegáció valamennyi tagjának pedig, hogy jelenlétükkel megtisztelték bemutatónkat!

Bízunk benne, hogy ez a sikeres találkozás újabb fejezetet nyit a tudomány és a művészet együttműködésében, és további közös kulturális kezdeményezések alapjául szolgálhat.

Milbacher Róbert irodalomtörténész gondolatai Az ember tragédiájáról

Az alábbiakban változtatás nélkül közöljük Milbacher Róbert, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kara docensének írását, amelyet az ünnepi bemutató alkalmából készített.

Hölgyeim és Uraim!

Mindig is nagyra becsültem azokat a színházi szakembereket (dramaturgokat, rendezőket, színészeket, jelmez- és díszlettervezőket stb.), akik kihívásként fogták föl Madách nagy művének színpadra állítását. Ugyanis, talán megerősítik szavaimat, akik így vagy úgy, de valamilyen munkakapcsolatba kerültek vele: Az ember tragédiája makacsul ellenáll a színrevitelnek, nemcsak monumentalitása miatt (mintegy 6 óra lenne a teljes szöveg előadása, ami Tarr Béla-i léptékkel mérve sem elhanyagolható nagyságrend), nemcsak sok és gyakori szín- és jelmezváltásai, vagyis színpadtechnikai okok miatt, hanem mert egész egyszerűen a Tragédia nem színpadra íródott.

Madáchnak több „rendes” színműve is van (antik témájú tragédiától a történelmi drámán át a vígjátékig), vagyis nagyon is tisztában volt vele, mit is jelent színpadi művet írni (még ha életében ezeket nem is adták elő), így biztosra vehetjük, hogy a Tragédiát, már csak műfaja – vagyis „emberiségköltemény”, vagy „drámai költemény”, legfeljebb is „lírai dráma” – sem teszi alkalmassá a színpadi adaptációra.

Nyilván nem véletlen, hogy megszületése után majd’ 25 évvel adták elő először, akkor is erősen meghúzva: a kicsivel több mint 4000 sorból kb. 2500 maradt Paulay adaptációja során, az előadás így is négyórás volt. Az a helyzet ugyanis, hogy a mű mondandója nem a jellemekből vagy jellemfejlődésből áll: ez szinte semmit sem változik azon kívül, hogy végül Ádám ráébred létezésének biológiai determinációjára, amely felszámolja a szöveg elején még büszkén, sőt dacosan vállalt, könnyen jött szabadságát. Nem is a cselekményből bomlik ki, hiszen valójában a szereplőkkel mindig ugyanaz történik: bíznak, lelkesednek, csalódnak. Hanem azokat a máig nyugtalanító filozófiai, antropológiai, teológia, történetfilozófiai kérdéseket boncolgatja, amelyeknek a különféle történeti színek csak próbái, ezeket a szöveg maga hordozza és közvetíti.

Az ember tragédiája amúgy is egyfajta sajátos anomália, ha tetszik magányosan tornyosuló hegy a magyar irodalmi kánonban.

Madách már személyében is idegen volt abban az irodalmi szcénában, amelybe látszólag minden előzmény nélkül berobbant. Katolikus (nem véletlenül izgatja a szabad akarat lehetősége és határai), vidéki nemes úrként semmi köze sem volt az akkor már dominánsan fővárosi és többségében protestáns irodalmi elithez. Még csak azt az irodalmi nyelvet sem beszélte/használta, amely az 1850-es évek végére a nép-nemzeti iskola számára (és egyébként kisebb-nagyobb változással mindmáig) az irodalmi megszólalás nyelve volt. Nem véletlen, hogy a 4000 sorban Arany jóval több mint 5000 javítást eszközöl, illetve javasol, még ha azok csupán helyesírási, pl. az aposztrófokra vonatkozó javaslatok is voltak. Ráadásul Madách nyelve regionális, vagyis palóc hatást mutat, amely szintén ellenébe ment a kor homogenizáló nemzeti standardizálódó nyelvhasználatának. Madáchnak nem jelent meg a korabeli irodalmi térben egyetlen írása sem, nevét csupán az 1861-es országgyűlésen elmondott politikai beszéde tette ismertté, de már a Tragédia megírása után.

Ráadásul Madách egy olyan hagyományt folytatott, amelynek a kérdésfelvetései ekkorra már a kortárs mainstream irodalmiság szemében passzénak számítottak. Történetesen – legalábbis a nagyrészt fiókban maradt művei tanúsága szerint – Vörösmarty romantikája által felszínre hozott kérdések izgatták egész életében, amelyek az egyetemes emberi létből fakadó boldogtalanságot és a boldogság lehetőségeit kutatják. Nem véletlenül nincs a műben egyetlen grammnyi nemzeti tematika sem, miközben ez az a kor, amelyben a nemzet (újjá)építésének szellemi megalapozása zajlik. Ebben a tekintetben Madách olyan, mint hőse, Ádám: mintha egy kb. 30 éves álomból ébredne, hogy elmondja, mire is jutott, akkor, amikor ez már senkit sem érdekelt. (Kezdetben idegenkedtek is tőle a kortárs irodalom korifeusai, és ha nincs Arany zseniális irodalmi érzékenysége, ma egy elég nagy művel lenne szegényebb a magyar irodalom.)

Persze valójában az a mi nagy szerencsénk, hogy Madách semmilyen szálon sem volt bekötve a kortárs maintreambe, ugyanis így nem nyűgözte le az aktuális irodalmi divatok diktátuma, és mert beszélni – már bocsánat a profanitásért, de amolyan „hasznos hülyeként” – olyan témákról, amelyeket már „megoldottnak” állított a korabeli kánon, hiszen a nemzet univerzalitása lépett az egyetemesség helyébe, és ebben az univerzumban nem volt helye a szabadságra való rákérdezésnek, a kétségbeesésnek, a vágynak és a hiánynak, sőt még annak az ellentmondásos szerelem- és nőfelfogásnak sem, amely csak a modernitásban kap kellő formát és hangsúlyt. (A korban kissé avíttasnak, vidékiesnek tűnő Madách nélkül aligha van magyar modernitás.)

Másképpen mondva: Madách emberi állapotunk máig hatóan legfontosabb problémáit boncolgatja zseniális művében, amikkel valamiképpen muszáj szembesülnie a mai embernek is.

Szóval, ezért csodálok minden olyan erőfeszítést, amely a Tragédiát új fénybe helyezve igyekszik a mai néző elé állítani és így új életre kelteni, mert mint a fentebb előszámlált nehézségek is mutatják, nem lehet könnyű a dolguk a színházcsinálóknak. Így arra a kérdésre, hogy mégis miért nyúlnak a kiváló színházi szakemberek egy 170 éves műhöz, mi nyugtalanítja őket benne annyira, hogy mindenek ellenére is nekiveselkedjenek egy ilyen lehetetlen feladatnak, az egyetlen adekvát és őszinte válasz csak az lehet, amit George Mallory válaszolt, amikor megkérdezték tőle, hogy miért akarja több kudarc után mégis megmászni a Mount Everestet. Állítólag ennyit mondott csak: „mert ott van”. És még az is belefér a dologba, hogy nem tudjuk, Mallory végül feljutott-e a csúcsra, mert utolsó, 1923-as expedíciójáról már nem tért vissza. Ha tetszik, ez a madáchi kérdésfelvetés és egyben az ember létének tragikus lényege: soha nem tudhatjuk biztosan, hogy (f)eljutottunk-e bárhová is.

Köszönöm a figyelmet.

Milbacher Róbert
irodalomtörténész, a PTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának docense