Skip to main content

jegyvásárlás itt!

Pécsi Nemzeti Színház logó

További hírek

Szeptember 21. – A magyar dráma napja

Szeptember 21-én a magyar drámairodalmat és a magyar színházművészet értékeit ünnepeljük.

Sólyom Katalin nyerte el a 2026. évi Szendrő József-díjat

A Jászai Mari-díjas színművész, a Pécsi Nemzeti Színház örökös tagja immár második alkalommal érdemelte ki a társulat elismerését.

Nem élhetek muzsikaszó nélkül – és milyen jó, hogy nem is kell

Lelkes Viktória ajánlója. 

Van az a színházi este, amikor az ember kívülről figyel egy történetet, és van az, amikor egy idő után azon kapja magát, hogy legszívesebben ő is odahúzna egy széket az asztalhoz. A Pécsi Nemzeti Színház Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadása nálam egyértelműen a második kategória.

Pedig Móricz Zsigmond neve hallatán valószínűleg nem mindenkinek egy olyan este jut eszébe elsőként, ahol néhány perc után már szinte együtt mulat a színpadon lévőkkel. Ahol szól a zene, lendül a szoknya, jár a láb, és ahol az első felvonás végén az embernek tulajdonképpen egyetlen komoly kifogása marad: de kár, hogy engem nem hívtak meg erre a névnapra!

Kis Domonkos Márk rendezése már az első percekben behúz a saját világába. Mire észbe kapunk, már ismerjük a társaságot, értjük a viszonyokat, és valahogy természetesnek tűnik az is, hogy abban a házban a csend talán a legszokatlanabb vendég. Pedig a nagy mulatozás mögött azért ott van egy házasság is.

Juhász Bence Balázsa és Bayer Fruzsina Pólikája két olyan embert állít elénk, akik között egy pillanatig sem kérdés, hogy van érzelem. A probléma sokkal inkább az, hogy a szeretet mellé mindketten kaptak egy jó adag büszkeséget és makacsságot is. Kettejük adok-kapokja ezért nem egyszerű házastársi veszekedésként működik. Hol az egyiküknek adnánk igazat, hol a másiknak, máskor pedig legszívesebben mindkettőjüknek szólnánk, hogy talán most már elég lesz.

A Nem élhetek muzsikaszó nélkül humora éppen attól működik ennyire jól, hogy a helyzetek mögött rendre felismerünk valamit saját magunkból is. A sértettséget, a büszkeséget, a „csak azért sem” pillanatokat. Azt, amikor már talán mi magunk sem emlékszünk pontosan, miért haragszunk a másikra, de ha eddig kitartottunk, nehogy már éppen most engedjünk.

Szerencsére Balázs és Pólika körül akadnak elegen ahhoz, hogy ez az egész még bonyolultabb és jóval szórakoztatóbb legyen.

Unger Pálma Zsani nénije, Füsti Molnár Éva Mina nénije és Sólyom Katalin Pepi nénije remek hármasként működik. Mindhárman pontosan tudják, mennyit lehet hozzátenni egy-egy pillantással, félmondattal vagy gesztussal ahhoz a családi kavalkádhoz, amelyben természetesen mindenki tudja, mi lenne a legjobb a másiknak.

Ha már vannak figurák, akik külön megmaradnak az emberben, nekem ilyen volt Viktor is. Bartus Berci úgy találja el a karakter humorát, hogy ehhez nincs szüksége arra, hogy mindenáron vicces akarjon lenni. Az előadás ereje egyébként is sokszor ezekben az apró találkozásokban van. Nemcsak Balázs és Pólika történetét követjük, hanem egy egész közösséget kapunk köréjük, ahol mindenkinek van véleménye, mindenki beleszól valamibe, és persze mindenki egy kicsit jobban tudja, hogyan kellene élni a másik életét. És közben zajlik az élet. Hangosan, színesen, muzsikaszóval.

A Kacaj zenekar és a Mecsek Táncegyüttes jelenléte az egész előadást megkoronázza. Nem egyszerű kíséretről vagy két jelenet közé illesztett látványos betétről van szó. A muzsika és a tánc annyira természetesen simul bele az előadásba, hogy egy idő után elképzelhetetlennek tűnik nélkülük ez a világ. Mindez pedig semmit nem vesz el a színészek hozzáadott értékéből, éppen ellenkezőleg. Ettől érezzük úgy, hogy nem egy régi történetet nézünk biztonságos távolságból, hanem valami történik körülöttünk. Mintha egy kicsit mi is vendégek lennénk azon a bizonyos névnapon. Ehhez persze az is kell, hogy az előadás világa minden részletében összeálljon. Bátonyi György díszlete, Berzsenyi Kriszta jelmezei, Kiss-Balbinat Ádám zenei munkája és Kiss Gergely Dávid koreográfiája ugyanabba az irányba viszik az előadást. Megidézni egy letűnt világot úgy, hogy közben egy pillanatra se érezzük távolinak.

Móricz Zsigmond egyszer csak nem kötelező olvasmány többé. Nem egy név az irodalomkönyvből, nem egy szerző, akiről megtanultuk, mit kell tudni, hanem hús-vér emberek történetének mesélője. Olyan embereké, akik szeretnek, megsértődnek, makacskodnak, mulatnak, túl sokáig maradnak haragban, aztán valahogy mégis megpróbálnak visszatalálni egymáshoz.

A Rokonok előadással egyszer már megmutatta a Pécsi Nemzeti Színház, mennyire közel lehet hozni Móriczot a mai nézőhöz. Ott egy egészen más arcát kaptuk, a súlyosabbat, sötétebbet, keserűbbet. Most pedig itt a másik. A hangosabb. A játékosabb. A muzsikáló.

Miközben egészen más eszközökkel dolgozik, valahol ugyanoda jutunk, rájövünk, hogy ezek az emberek nem is állnak olyan távol tőlünk.

Köszönöm, Pécsi Nemzeti Színház.

A Rokonok után azt hiszem, valahogy így kell megszerettetni Móriczot.

Legközelebb azért szóljatok, ha megint lesz névnapi mulattság.