Ugrás a tartalomra

ONLINE JEGYVÁSÁRLÁS

Pécsi Nemzeti Színház logó
"Mesés opera" VI. című előadás kiemelt képe a Pécsi Nemzeti Színházból

"Mesés opera" VI.

N. Szabó Sándor Terem

Moderátor-"mesélő":
Gulyás Dénes
Moderátor-"mesélő":
Mácsai János

Bemutató:


Engelbert Humperdinck: Jancsi és Juliska

  • Jancsi: Szente Melinda
  • Juliska: Scheer Lívia
  • Mama: Simon Kriszta
  • Péter: Bognár Szabolcs
  • Altató tündér: Breinich Beáta
  • Ébresztő tündér: Bernát Éva
  • Boszorkány: Nagy Johanna és Krum Enikő

Zongora: Horváth Judit
Mesélő: Gulyás Dénes


Engelbert Humperdinck (1854-1921) német zeneszerző 1892-93-ban komponálta fő művét, a Jancsi és Juliskát. Ősbemutatója a weimari Udvari Színházban volt, 1893. december 23-án, az ifjú Richard Strauss vezényletével. A librettót a zeneszerző nővére, Adelheid Wette írta Jacob Ludwig Carl Grimm és Wilhelm Carl Grimm ma már klasszikusnak számító meséjéből. A budapesti bemutatóra hamar sok került, már 1895. február 2-án játszották, a librettót Ábrányi Emil fordította.
A történet annyira közismert és kedvelt a magyar gyerekek körében is, hogy idézni sem kell. Az operaváltozat 3 képre oszlik: az elsőben a testvérpárt otthonában ismerjük meg édesanyjukkal együtt, aki egy tejescsuprot ért sajnálatos baleset után epret szedni küldi gyermekeit az erdőbe. Seprűfonó apjuk hazaér, és aggódni kezd, mert még órák múltán sem kerül elő a két gyerek.
A második képben az erdőben találjuk a gyerekeket, akik ugyan teleszedték a kosarat eperrel, de egyre beljebb tévednek a rengetegben. Kiáltoznak, de csak a visszhang felel, amitől nagyon megijednek. A két gyerek egy fa tövében alszik el, miközben őrangyalok vigyázzák álmukat.
A harmadik képben érnek a gonosz boszorkány mézeskalács-kunyhójához. Az éhes gyerekek a mézeskalács kunyhó falát kóstolgatják, amikor a boszorkány kiront a kunyhóból. Jancsit egy ketrecbe zárja, mert még hízlalni szeretné, Juliskát viszont egyből a kemencébe dobná. Ő azonban ügyesen kihallgatja a boszorkány varázsszavait. Ezek segítségével kiszabadítja testvérét, majd lépre csalja a gonosz boszorkányt is: úgy csinál, mintha nem tudná hogyan kell a kemencébe bújni. A boszorkány megmutatja a módját. Erre aztán a két gyerek együttes erővel belöki a tűzbe, majd a kemence ajtaját is bezárják. Juliska a varázsigék segítségével életre kelti a boszorkány valamennyi áldozatát, akikről lepattan a mézeskalács burok és visszaváltoznak élő gyerekekké. A boszorkány viszont mézeskaláccsá változik. Jancsit és Juliskát ekkor lelik meg szülei, és a többi kisgyerek is hazatalál. (Balassa - Gál - 1975 nyomán)

Humperdinck zenei stílusa Wagner hatása alatt állt. E mágikus erő alól, bármennyire is akarta volna, igazán senki sem vonhatta ki magát ekkoriban. Humperdinck ebben az operájában népdalszerű elemeket is alkalmazott a wagneri vezérmotívum technika mellett. Humperdinck Olaszországban, 1879-ben találkozott Wagnerrel, aki rövid ismeretség után meghívta őt Bayreuthba, hogy segítsen neki a Parsifal előkészítésében. Az eredeti partitúrák tanúbizonysága szerint Wagner vele komponáltatta meg a jelenetek közötti változás-zenéket. Ez már önmagában is bizonyítja Humperdinck zenei képességeit, de saját alkotási jogán is nagyhírű muzsikus és zeneszerzés tanár vált belőle. Bár legalább hat operát komponált (melyeket be is mutattak), és számos egyéb művet, szimfóniát, zongoradarabokat írt, ma a Jancsi és Juliska az egyetlen alkotás, amit játszanak tőle.
Érdemes a műről Eduard Hanslick, a nagyhatalmú 19. századi zenekritikus szavait hosszabban is idéznünk, mert a darab korabeli fogadtatásáról érdekes képet ad. Hanslick, Brahms rajongója és barátja, de a korabeli modernistáknak, mindenekelőtt Wagner zenéjének esküdt ellensége volt. Elfogultsága mellett azonban éles szemű, okos esztéta is. Ironikus, hogy milyen nagy erőfeszítéssel próbál fogást taláni Humperdinck - voltaképp általa is igen nagyra tartott - művén. Nem is tud mást felhozni ellene, mint a Wagnerhez való hasonlatosságot. De ma már inkább derülünk ezen, hiszen  egy Wagner köréhez tartozó szerző számára ez inkább kitüntető vélemény lehetett. És persze máig töretlen Humperdinck művének népszerűsége, ahogyan Wagnert és követőit is igazolta az idő.
"A testvérpár, Jancsi és Juliska végérvényesen győzött Bécsben, csakúgy mint korábban Németország legelőkelőbb zenei városaiban. Humperdinck neve, minden zavaró zötyögése ellenére, már széles körben ismert; a világ megtanulta kiejteni. Egy ekkora siker érdemtelenül elképzelhetetlen. Feltétlenül fel kellett mutasson valami újat, a mindent gyorsan elfogyasztó új generáció számára. Humperdinck úr az egyszerű gyerekmese színrevitelével pontosan felismerte a vadonatújat és a meglepőt. Hatása napjaink operarepertoárjának ellentétében állt. Itt egy kis testvérpár, az éhezés, mint egyedüli fájdalom, a sütemény pedig mint egyedüli öröm! Nincs szenvedély, nincs szerelmi szál, nincs bonyodalom. A költő egy másik, jobb világba vezet minket.

Humperdinck meseoperája, mely szemben áll a modern zenés színpadi művekkel, hordoz magában egy másik, belső, elgondolkodtató ellentmondást: a történet és annak zenei feldolgozásának ellentmondását. Humperdinck úr nem tudott elbújni az elől, hogy amíg az egyszerű mese újat és sokat ígérő témát adott a kezébe, addig komoly akadályt is jelentett számára. Ennek az operatörténetnek a gyermekisége egyszerre volt varázslatos és veszélyes. Aki ismeri Grimmék Jancsi és Juliskáját, az a „dráma” számára legfeljebb egy gyerekszínházat képzelhet el; olyan színházat, amely nem hogy gyerekeknek szól, de ahol még gyerekek is játszanak. A Jancsi és Juliskát feldolgozó Adelheid Wette, Humperdinck felesége majdnem operalibrettóban gondolkozott: ezt az ismert mesét gyerekeinek akarta átírni, azaz egy olyan gyermekelőadást képzelt el, amelynek helyszíne a nappali, zenéje pedig daljáték-muzsika. Ennyivel azonban Humperdinck úr nem elégedethetett meg. Kisgyerekeivel együtt a nagyobbakat is magával akarta vinni, de nem haza, hanem az operaházba. Ezt a tervét  viszont gyermekien egyszerű zenével és takarékosan jelzésszerű díszlettel nem tudta volna véghezvinni. Az első két jelenet után a közönség unatkozni kezdett volna, és követelte volna a pikáns fűszereket. Így született meg a kápráztatóan díszes, nagy zenekart igénylő és a legmodernebb, ahol lehet Wagnert idéző muzsikával kísért gyerekmese. Kitalálta, megcsinálta. A zeneszerző tehát feladta magának a leckét, és ügyesen, sikeresen meg is oldotta azt. Célját elérte. Arról persze lehet vitatkozni, hogy művészileg jelentéktelen eszközökkel jutott-e el ide? Véleményem szerint a gyerekmese naivitása szöges ellentétben áll a teljesen számító Wagner-stílussal. A zeneszerző készakarva élt ezzel, s használta ki a maga sikere érdekében. A nagyközönség, mely örömmel veszi a történetet és a gyerekdalokat, könnyen átsiklik e hamis kontraszt fölött. A műveltek viszont jólesően veszik, amikor a szándékosan túlzó, pompás zenekar illusztrálja az anya szitkozódását, vagy amikor Wagner „Niebelungjából” vett idézet szólal meg szamócaszedés közben. Amikor Humperdinck úr egymásnak szegezte ezeket az ellentéteket éppoly okosan járt el, mint korábban Wagner, hisz megérezte a korszellemet, eleget is tett annak. Egyik kezével az újat, másik kezével wagnerizmust adott a mindkettőre oly éhes publikumnak.

(Részlet Eduard Hanslick kritikájából, 1894-ből)