A születésnap

abszurd játék három részben
Írta Harold Pinter
Fordította Varró Dániel
Rendező Funk Iván

16 éves kor alatt nem ajánljuk!

Az előadás időtartama: kb. 2 óra 35 perc

Harold Pinter abszurdja, melyet először 1957-ben mutattak be, hétköznapi szorongásainkról fest képet. A történetben feltűnő alakok egy talán soha meg nem történt múlt, az illúziók megszállottjai. A jelen pillanatot áthatja a szűnni nem akaró félelem és fenyegetettség. A helyszín egy tengerparti városka Angliában. A főszereplő Stanley, az önjelölt zongoraművész, aki a külvilág elől menekülve egy idős házaspár házában vesz ki szobát. Az eseménytelen hétköznapokat két idegen érkezése zavarja meg, akiknek szándékai nem világosak. Felköszöntenék az ünnepeltet…, de kinek is van itt születésnapja tulajdonképpen…? Az áldozat közreműködik saját elpusztításában, s ez a kettős játék az, amely vágyat ébreszt a nézőben, hogy csatlakozzon a szereplőkhöz a bizonyosság utáni hajszában, ám Pinter minduntalan megvezeti közönségét.

 

Részlet Komlós Attila Hetedhéthatár Magazinban megjelent írásából:

 

“A történet gyakorlatilag tetszőleges időszakban játszódhat, valamikor a huszadik században, vagy akár napjainkban. Már ha egyáltalán beszélhetünk történetről. Ugyanis az idő előrehaladtával az eleinte egyértelmű történések fokozatosan álomszerűvé, megfoghatatlanná válnak, egyre inkább egy csapongó, önmagát író rémálommá fajul minden, és a néző azt érzi, maga is részese ennek az őrületnek, amiből nem képes kilépni. Nem tudni mitől, hiszen semmi konkrét fenyegetés nem hangzik el, mégis folyamatosan rettegünk, és ez alól a végkifejlet sem ad feloldozást.

A darab célja éppen ez: maga Harold Pinter szerint akkor jó az előadás, ha a nézőnek fogalma sincs, mi történik – az író mindvégig tiltakozott a darab bárminemű megfejtése ellen.

 

Az előadás ugyanis maga a téboly, amiről egy idő után úgy érezzük, hogy nem előttünk játszódik, hanem bennünk. A színészek játéka képzeletbeli kapukat nyit meg, melyek nyomán beindul a fantáziánk. Szinte biztosan magunkra ismerünk az egyik szereplőben, és önmagunkat helyezzük bele a történésekbe, melyek emlékeket szakítanak fel bennünk. “

 

A teljes kritika itt olvasható:

http://hetedhethatar.hu/hethatar/?p=31926


A születésnap november 9-i előadását követően Dr. Stark András beszélgetett a darabról Funk Iván rendezővel, a szereplőkkel, és a nézőkkel.
 
Részlet a beszélgetésből:
Néző: Valóban zaklatott, felemelő élmény volt, de én tele vagyok kérdésekkel is. Nekem egyáltalán nem vált kerek egésszé az előadás. Sorban jöttek a kérdések az első, a második és a harmadik felvonás után is. Például az első felvonás után a panziótulajdonos nőnek milyen félelmei vannak, miért fél a talicskától? Ez nem derült ki. Vagy Stanley figurája. Ki ő? Honnan jött? Miért menekült el az előző életéből? Én úgy éreztem, hogy valami elől menekült ebbe a panzióba. Nem talált megnyugvást, ez világossá vált számomra. De ki az a két ember, akik eljöttek érte? Hová vitték? Csupa kérdés, és egy picit butának éreztem magam, amiért nem értettem meg.
 
Funk Iván: Azt gondolom, hogy ez a darab pont ezekről a kérdésekről szól. Az előadás olyan szituációt hoz létre, amiben kérdeznünk kell egymástól, mert megválaszolatlan kérdéseket hagy maga után. Szembefordít az ismeretlennel, amivel senki nem akar, vagy nem tud nap, mint nap szembenézni. Andrással beszéltünk arról, hogy terápiás jellegű, ha időnként szembenézünk az ismeretlennel és elkezdünk gondolkodni rajta. Az összes szereplőnél lehet hipotéziseket gyártani, hogy mi miért történik, vagy például hová viszik ezt az embert? Nem tudjuk meg. De azt megtudjuk, hogy miután meghal valaki, hová kerül? Az előadás sem ad semmilyen magyarázatot, mint ahogy az élet sem ad arra, hogy hová tűnik az, aki már nincs.
 
Dr. Stark András: Petey konfliktusáról szeretnélek kérdezni, (Bánky) Gábor, mert második nézésre egyértelmű volt számomra, hogy Petey mindent ért. Pontosan érti, hogy mi van és mi fog történni. Az ő belső konfliktusa emiatt egyre növekvő feszültséggel járhat.

Bánky Gábor: Igen, így van. Azt próbáltam eljátszani, hogy mivel nincs gyermekünk, hagyom, hogy Stanley eluralkodjon a házban, mert jobb az életünk úgy, hogy a feleségem gondoskodik valakiről, nem pedig sír, hogy nincs gyermekünk. De a rendező szerint nem szeretem én annyira ezt a nőt, hanem inkább idegesít. Végül abban a kompromisszumban maradtunk, hogy szeretem, de nagyon idegesít. Ezért kétoldalú konfliktus, ha Stanley-t elviszik. Egyrészt a feleség egyedül marad, idézőjelben vett gyerek nélkül, így rémes élete lesz Petey-nek. Másrészt akárhogy is, de befogadták Stanley-t és előbb-utóbb megszerették. Aki velünk él, legyen bármilyen modortalan is, megszeretjük. És egyszer csak jön két ember és elviszik. Valószínűleg azt érzem, hogy a halálba viszik. A darabban nagyon furcsán van megírva, hogy reggel McCann elmondja nekem, hogy Stanley idegösszeroppanást kapott. De mitől? Mi történt? Biztos vagyok benne, hogy Petey-t ez borzalmasan rosszul érinti, de öreg és gyáva. Gyáva azt mondani, hogy ne. Gyáva ahhoz, hogy kimenjen a kertbe és behozzon egy kaszát. Pedig ez is benne van a pakliban. Behozhatna egy gereblyét és fejbe vághatná vele azt a két embert. De ahhoz is gyáva, hogy elmenjen és szóljon a rendőrségnek. Ő egy gyáva ember és itt marad egyedül a feleségével, aki egész hátralévő életében sírni fog.

Dr. Stark András: Ez az „üres fészek” szindróma. Amikor kirepül a gyerek, rádöbbenünk arra, hogy már nincs egymással mit beszélnünk, és ez hatalmas szorongást szül.
 
A beszélgetés teljes leiratát elolvashatják itt: (letölthető pdf)

 

Bemutató dátuma: 2014.10.11. szo

Szereposztás:

Díszlet- és jelmeztervező Lisztopád Krisztina
Rendezőasszisztens Frank Fruzsina
Súgó Tulik Tímea
Ügyelő Markó Rita

Korábbi előadások

« 2017. április »
h k sz cs p sz v
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Bérletkereső

Hírlevél

Értesüljön elsőként információinkról! Iratkozzon fel hírlevelünkre!